2011. január 30., vasárnap

Jehúdá Ámíháj: Fák nélkül

Fák nélkül vándorolnak
a levelek,
test nélkül bolyong a vér
távol a vérerektől
s alvad meg minden útján.
És a szavak pedig elbitangolnak
a szájtól,
új szájra sóvárogva.
Meg kell végre gyógyítani a földet
a történelemtől
és a köveknek pihenniük kell,
még annak az egynek is,
amely Góliát életét kioltotta.

A lelkem
pajta volt,
templommá szentelték,
majd ismét elnéptelenedett.

De jómagam, mint földmérő,
fekete és fehér karóként
kihegyezett reményeket verek a földbe,
az előttem elterülő, magányos síkságon.

[fordította Csoóri Sándor]

2011. január 10., hétfő

Füst Milán: Motetta

Oh hol találok majd nyugalmat?
Senki se tudja,
Mit hordok?
S mikor az utcán járok,
Magamba' mit morgok.
Se hitem, se nyugalmam,
Nem szeretek itt lenni
S magamba' forgok.
Nem hiszek a kinyilatkoztatásban
S hogy így néz ki megváltása után mind e nagy világ, -
Hadd danolok a megaláztatásban:
Minden gondolatom, mint az ótvar
És átok minden emlékem és nyomoruság.
Sós a vérem a keserüségtől
Csak a veszett kutya lehet az én rokonom
S az árok széle ékes, szép honom, -
Ez lesz a vége, látom.
Oh nincs e földön egy barátom......
S ami sistereg, a dögletes
Istennyilával barátkozom.

2011. január 8., szombat

Eliseo Diego: Delelőn a nap

1 | Üvöltő fénylavinába temetve áll az apám.
Szikrazápor, nem, eszelős hózuhatag dől
a pár foknyi lépcsőcskére, melyet alázatos gőgjében
ő tervezett valamikor, miközben égő
szilánkok képében röpdösnek a pálmatörzsek.
Milyen vakítóan parázslik a ruhája,
és milyen mély lyukak perzselődnek az arcába, hogy átjárják és
a boldogság tüzébe vesszenek, mert az lobog itt, de úgy, de úgy,
hogy mellette semmi a tervek megvalósítása, semmi apámnak
a fényben felmagasló szilaj termete.

2 | Tizenegy hőségre jár, pont tizenegy életet üt.
Apám biztosan elfelejt mindent,
hogy mi lesz ebédre, hogy mi dolga hétfőn, hogy honnan
jött meg egy perce, és hogy hova megy délután. Most
egyszerűen csak beszélget valakivel, aki a fény
körén kívül rejtőzik - és elvész a félhomályban,
mely lassan roncsolni kezdi
a kő ártatlan partjait. Hangja
- a rejtőzködőé - sötét mormolás, zavaros,
mint az ugyancsak rejtett vizek dadogása, vagy a telhetetlen
éjszakában rovarok miriádjai által keltett zümmögés.

3 | Végül aztán a dolgok összeomlanak. Túl
az áttetsző tűzlapocskán, az apámon,
a lehető legkomolyabb Peerless - a huszas évek
legmegbízhatóbb és legfalánkabb gépe - lehányja vasalásait,
mintha egy marék homokot szórnának a levegőbe. És együtt süllyed el
a méltóságos szalmaszivar meg a fehér lenvászon meg a kerti készlet
fakalapácsa meg a hihetetlenül mulatságos borítékok, minden,
ami a világ sója volt. Puha árnyék pihéi havaznak
a másik,
a visszaidézhetetlenül puha árnyra.

4 | Hamupelyhesen, lélegzet után kapkodva,
amaz év parányi tollként szállongó állványait köhögve föl,
és fuldokolva a gép pihéitől, mind makacsabban
faggatódzom,
miféle sugarat ebédeltünk mi tizenegykor, és hova indultunk?
Apám biztosan tudja,
mondom magamban vigasztalásul, de ő már nem hallhat engem,
angyal vagy dervis módjára pörögve a fény őrületében
nem hall ő többé semmi mást, csak saját boldogsága
nevető vízözönének áradó zenéjét.

[fordította Orbán Ottó]

2011. január 6., csütörtök

Cao Csung-Csi: Ja Csingnek

Házam a tengerparton áll.
A tied fönt a folyó mellett.
A könnyet, melyet érted ejtek,
odáig viszi a dagály.

[fordította Illyés Gyula]

2011. január 5., szerda

Jáákov Beszer: Anyám bevarrta az ökleimet

Anyám bevarrta az ökleimet kék erekkel.
Tenyerembe meleg és sürű levegő-pénzt nyomott.
Most ökleimet a fülemre szorítva -
járom az erdőt és figyelem,
a fák törzsét hogy faragja körbe a szél.
Szemem előtt hogy szaladnak a fák
és bennük a gyűrűző idő. Én -
csak megyek, egyre csak megyek
és körbejárom anyám szívét.

[fordította Turczi István]

Atanasz Dalcsev: Hallgatásom

Némaságomtól puszta évek,
gond, s gondolat-gyötörte fő -
a hallgatásból, ím, kilépek,
mint aki sírból jön elő.

Még eszméletem világára
beúszik elmúlt éjjelek
s névtelen napok sivársága,
nem rejtve mást mint végzetet.

Még félelemtől meggebedve
- noha nem fogja körbe rács -
gondolat borong nyílt egekre,
s csupán óhaj a szárnycsapás.

Mint aki betegágyról fölkel,
csak botladoz a költemény,
minden szó erőtlen dühömmel
s megfeszült kínommal tömény.

Elszántan szó a szóhoz rakva,
kurta az írás, mint amit
halálraítélt ró a falra,
míg sortűz várja odakint.

[fordította Nagy László]

2011. január 4., kedd

Robert Frost: Havas este az erdőben

Kié az erdő? Valakit
tudok: a faluban lakik
s nem lát, míg nézem: erdeje
mint lesz hóval telis-tele.

Lovam bolondnak hisz, tudom,
hogy itt állunk a mélyúton,
a semmiben, ő, én s a szán
az év legmélyebb alkonyán.

Csengőjét rázza: nem vagyok
-e bajban, hogy így hallgatok,
s csak a szelíd szél kergeti
a hó kerengő pelyheit.

Az erdő mély és szörnyű szép,
de menjünk, otthon vár a nép,
és házam messze-messze még,
és házam messze-messze még.

[fordította Faludy György]

2011. január 1., szombat

Tandori Dezső: 1976713/g – Pedig semmi más

Most adok még egy szonettnyi esélyt:
valaminek, amit még nem is sejtek.
Micsoda bizalom, hogy már zökkenhet!
Vagy épp ez biztat? jelzi közelét?

Nem ugyanilyen-e, ahogy eléd
megyek délutánonként. Sorra jönnek
a buszok, olvasok, újságot, könyvet,
melyek mind: szonettformák. De egyéb

következik. Mi? Honnét tudhatom?
Csak azt tudom, honnét megyek elébe.
Csak egy esélyt sejtek; s még az se biztos.

Micsoda bizalom, hogy közelére
támaszkodom. Így ülök egy padon,
buszokat figyelek, sorokat itt, most.