2012. július 30., hétfő

Bertók László: Vízszintesen

A tetők, mindig a tetők
háromszögei, kőpikkelyei,
csipkézett hátú haltetemei
sodródnak ablakom előtt.
Nem emlékeznek fára, földre,
kemencére, emberi kézre,
üveggé fagyott szemeikben
nézem magam.
Csak az utca gerince rángatódzik
közöttünk, csapkodja szobámat,
ahol egy madár lábnyomát
őrzik a tárgyak,
ahol a zöld, mint falusi búcsú
nyüzsög a napfényes sarokban,
díszhal a magány, faltól-falig
sikamlik akváriumban.
Ki döfte be füstölgő szigonyát?
Ki jár
halott tetőkre haza?
Ki néz fölfelé madarakra,
költőkre, fákra, repülőkre?
Minek?
Itt minden vízszintesen.
Párhuzamosan. Között.
Mintha a mitológiában.
Mintha a kiűzetés előtt.
Alma és asszony karnyújtásnyira.
Kielégül kígyó és Isten.
Senkise lép,
a jövő folyik át ereinken,
bor a csapon, nedvesít, nem tüzel.
Eláraszt tetőt, madarat,
mielőtt megfagy a szememben.

2012. július 29., vasárnap

Bertók László: A szobatiszta állat

Ha nem ijednék meg minden idegen
helyzetben újra meg újra, mintha
hirtelen s egyszerre mindent vissza
kellene adnom, de üres a kezem,

ha nem zuhannék be a történelem,
vagy a törzsfejlődés alamizsna-
vermébe folyton, amikor ritka
választásokat kínál föl a jelen

ha úgy állnék meg alkalmi helyemen,
hogy nem látszana ki a kalitka
belőlem, csupán a szobatiszta

állat, ki úrrá lett a természeten,
vagy legalábbis azt hiszi, senkisem
lenne nagyokos? zsarnok? fasiszta?

2012. július 26., csütörtök

Nagy László: A város címere

Mert a méhek a húsra dongnak
s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik:
eljön a fekete katona.

Mert a rikító ponyvák alatt,
patinás kupolák alatt is
kan-kofa támadt annyi,
hogy röhög a föld
s mert a kofákra hallgat a sors is:
eljön a fekete katona.

Mert a fekete vitorla
már a Balatonnak nagyon hiányzik,
s hegyek és fenyvesek
fehér holtakért, holtak szagáért
süvöltve zsolozsmáznak,
mert e megőrlő Bakonynak
bujdosó szerelmünk sose elég:
eljön a fekete katona.

Mert a torony a galambot,
galamb a fészke kovás ganaját
elúnta, megutálta
s a csendtől megőrült harangok
bongni akarnak, noha lángban,
hát majd viaszvirágként
megolvadnak a fennkölt harangok,
bronz-dizentéria befolyja
a köveket, forró falakat –
s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni:
eljön a fekete katona.

Mert a vagonok lisztje
nem akar keserű kenyér lenni,
hát majd fekete sebeket
hoz a vonat,
mert a tej nem akar
újra meg újra vizzé válni,
hát majd hirtelen bevérzenek
a tejüzemek – s a telepeken
a deszkák nápolyiszelet-sorait,
a pala-lapokat, csöveket
porrá töri az égi kerék,
mivel itt minden tiltakozik:
eljön a fekete katona.

Eljön a fekete katona,
óriás fekete-bársony denevér,
duhogó lágy kupolák a szárnyai,
szőrgatyás lábain óriás
görkorcsolyáit előrerúgva
leszáll a városba, megvakulunk,
megvakul a naptár, a történelem,
szerelmeim, a hosszú sörény,
aranyfüggönye csípőtöknek
pernyévé zsugorodik,
s poklok tudója magam is
tördelve kezeimet álmélkodom:
nem hittem volna soha,
nem hittem volna soha:
hogy ti szűzek az ágyatokban
hideg fegyverrel feküsztök, soha:
hogy ti kölykek a tejfogatok
hirtelen kipotyog s iszonyatos
gyöngyvirág nyílik a kövezeten –
végzetes vízszintesekkel
elkészül a város címere újra,
cirkalma lesz a füst és fohász,
mert eljön a fekete katona,
eljön a fekete katona.

2012. július 19., csütörtök

Thomas Bernhard: Lőre

Sövény mögött
rohadnak már a répák,
a malter nők
térdéig kavarog,
babok között szökell
az elvetélt nyár,
a kút-kar vinnyog
lumpen-dallamot.

Fenyők meredten
Hold-agancsban állnak,
lovász krimóban
gyötri szét eszét;
réz-serpenyők
a kályhasutban, tálak
csörömpölik,
hogy jöjjön a cseléd.

A mészáros
kést ránt ki a gyomorból,
és vályúba hajítja
eszközét,
a szabó régi pultján
ülve horkol,
és tört lábától
sóhajt a sötét.

Almákat csókol
ablakban a cukrász,
gyóntatózugból
pap kúszik elő,
paraszt a koldus
tálkájába turház,
dunyha alatt
a pék most nagymenő.

Vaddisznó féli
mogyorófa pálcám,
s ezüsten cammog
csillag-éjjelen.
Hogy ne tehesse,
ami neki árt tán,
beteg szívem
kell tőle rejtenem.

Erdő mögött szomjan
vár rám a kocsma,
egy balga némber,
telt lőrés pohár,
melyben magányom
elmerül vacogva,
ha csontjaim
a fagy dermeszti már.

Fa-Mária karján
kormos sódar díszlik,
lelkemre békét
hozva elragad;
utolsó fanyar
falatom irigylik,
s a cselédlányt,
kit vágyam dönt hanyatt.

A domb álomba hull,
fülledt a tarló,
fehér farkát
nyújtja fentről a Hold,
galambok bálja
- szemük mély-aranyló -
éjféli táncban
némán kavarog.

[fordította Erdélyi Z. János]

2012. július 13., péntek

József Attila: (ajánlás, saját magának)


József Attila, hidd el, hogy nagyon
szeretlek; legalább is annyira,

mint a világot, a kedvesemet
és barátaimat. Hol vagy?
Sarkig kitárulnak a gyémántok
előttem, csókjaimba mágnesek
költöznek, pillantásaimtól resz-
ketve dagadnak az egek, mint
az elporladt fölfedezők vitor-
lái: és még mindig kérdezem:
Hol vagy?

Pablo Neruda: Behatolás a fába

Az eszemmel éppen csak, ujjaimmal,
lassú vízzel, lassú áradatokkal
jutok a nefelejcs-birodalomba,
a kitartó gyász fülledt légkörébe,
elfelejtett omladozó terembe,
kesernyés fürtös lóherebokorba.

Jutok homályba, szétdúlt
dolgok közé,
pókokat nézek és befejezetlen
titkos fák erdejét legeltetem,
a kitépett nyirkos rostok közt megyek
a csend s a lényeg élő közepébe.

Édes anyag, ó, szakadt szárnyú rózsa,
süllyedtemben piros fáradalomtól
súlyos lábbal taposom szirmaid,
vak székesegyházadban térdre hullok,
s egy angyallal verem a számat.

Íme, világ-színed előtt vagyok
és sápadt, halott karjaid előtt
és egyenesített szíved előtt
és hallgató sokadalmad előtt.

Ím, őszbe és ellenállásba burkolt
illathullámodban halódva állok,
és hosszú gyászos útra indulok
sárgálló forrásaid között:
vagyok forrástalan panaszaimmal
éhen, magamban, elcsigázva,
elsötétülő folyosókba lépek,
és elérek rejtelmes anyagodhoz.

Látom száraz áramaid mozogni,
látom csonkolt kezeid növekedni,
és hallom harag és éjszaka rázta
óceáni növényeid recsegni,
és érzem, hogy hal befelé a lomb,
zöld anyagot épít gyámoltalan
mozdulatlanságodba szűntelen.

Pórusok, rostok, édesség-körök,
hangtalan hőmérséklet, súly, teher,
lehullt lelkedhez tapadó nyilak,
lények, ragacsos szádban szunnyadók,
az elenyészett édes hús pora,
kilobbant lelkekkel népes hamu,
mértéktelen álomba jöjjetek,
hulljatok alkóvomba, melybe éj hull,
hull szakadatlan, mint a szakadó víz,
életetekbe és halálotokba
fogadjatok, legyűrt anyagotokba,
semleges halott galambjaitokba,
gyújtsunk tüzet és csendes s tiszta hangot,
és lángoljunk, s hallgassunk, és harangok.

[fordította Lator László]

2012. július 12., csütörtök

Pablo Neruda: Dél Keresztjéhez


Ez április tizennegyedikén, ma,
szél fú
a parton,
éj van
és szél,
éj van,
sötét éj
és szél,
megrebbent a sötétség,
s a csillagok
nagy ciprusa kibomlott,
halott port
szitáltak
az űrbe
az éji lombok,
s minden oly reszkető és
oly ragyogó volt.

Fagyos
kardoknak
fája volt a
csillagbeszórta
sötétség,
mindenség
teli kelyhe,
platina-fürtök
szüretje,
minden
izzott
ott fönt a roppant
tengeri
sivatagban,
mig Isla Negrán
mentem,
kart karba öltve
a kedvesemmel,
s egyszerre felemelte
egyik karját, alighogy
elővillantva
a homályból,
s mint egy ámbra-sugár, mely
földtől az égig cikázik,
mutatta fejünk fölött a
négy csillagot, a moccanatlan
Dél Keresztjét.
S abban a pillanatban:
az éj
minden szemét behunyta,
s felnézve az egekre,
csak négy azúrkék rózsát,
négy dermedt tüzű ékkőt
láttam odaszegezve.
És fogva ottan
költői lantom,
így szóltam,
szemben az óceáni
szelekkel s az alattam
vicsorító habokkal:
istenhátamögötti
Délnek Kersztje,
nagy hajója
hazámnak,
te melltű
a duzzadó éj
keblén,
tengerek csillaga,
ingyen fény
a szegény otthonokban,
bolygó lámpás, te eső
és bársony romboidja,
magasságbéli olló,
lepke,
négy égő ajkadat nyomd
a homlokomra,
s emelj fel
éji
álmodba engem,
vezess el
az égi szigetekre,
az éj vizének
zuhatagához,
a mágneses
sziklafalakra,
minden csillagok anyja,
a zsibongó
napra, a reggel
citrommal roskadásig
megrakott szekerére.
De nem felelt rá
semmit se Dél Keresztje,
ment, ment a maga útján,
végül
a szélbe veszve.
S akkor letettem
a lantot
magam mellé az útra,
kedvesem átöleltem,
s ahogy szemem szeméhez
közelítettem,
szemében,
szeme egében
négy nagy gyémántot
láttam meg lángra gyúlva.
Az éj s az ő hajója
ott reszketett
a szerelmébe fonva,
s megcsókoltam egyenként
mind a négy csillagát.

[fordította Somlyó György]