2010. március 31., szerda

Christian Morgenstern: A hatóság

Korfnak a kapitányság fölad
egy haragos űrlapot,
hogy ki ő, hol, s mi miatt.

Máig mely helyen tartózkodott,
állást hol tölt be, hogyan,
születési év, hely, ok.

Megengedték csakugyan,
hogy itt éljen, és minek,
miben hisz és mennyi pénze van.

Másként kénytelenek őrizet
alá vonni ezen a helyen -
lap alján: Borowsky, Heck.

Így felel Korf kurtán, kereken:
"Ki- s be-mutatja magát
egy magas szervnek személyesen

a polgár-konvenciók saját
ön-értelmében mint nem létező
és alássan megcsinált

személy s aláírja illető
tárgyban, ámbár sajnálkozva tán:
Korf." (Amíg ezt olvassa, merő

ámulat a rendőrkapitány.)

[fordította Eörsi István]

2010. március 30., kedd

Weöres Sándor: Juhász Gyula

Barmok nyüszítsenek a sírodon apám
nyüszítsenek a sírodon
barmok nyüszítsenek
az akol és a böllérkés között
a ganajdomb és a vágóhíd között
a csörgő lánc és a kétségbeesés között
hamleti anyám
púpos vénasszonyok nyüszítsenek
a kórház és a cifra rongy küzött
az őrültekháza és a gyöngyvirág között
a temető és a kacat között
a mély fekély elitéltjei
délceg orvosok és daljás papok között
az elmaradt megoldás szélütöttjei
reményen túl és perzselésen innen

Lepkék keringjenek patakod fölött
Ofélia ki megfúltál mielőtt születtünk
tiéd a rózsátlan tövis
a terméketlen szenvedés
a fekete alapra festett színtelen
a térdrehullás mely arccal sárba vész
a megaláztatás mely végtelen
a feszület nélküli holttetem
az áldozat ahonnan megváltás nem terem
a reménytelen mely örökké reménytelen

Veszettkutyák vonítsanak a sírodon
üres kísértetek üvöltsenek
csillagos bátyám szakállas menyasszonyom
a jó csak pillanatnyi sejtelem
a rossz sem örök ártalom
eközben elfolyik a vér
a sebzett élet halni nem tudása
a halál halhatatlan oldozása

2010. március 29., hétfő

Marc-Antione Gérard, Sieur De Saint-Amant: Ínyencek

Hárman fekszünk az ágyban: se mécsvilág, se tűzhely
e nyomorult szálláson. Kint csikorog a fagy.
A padlón sárga macskák nyávognak, bagzanak,
és villámokat szórnak felénk görgő szemükkel.

Háromlábú fejőszék tartja ágyunk fejrészét,
de nyomorunkhoz jókedv járul s nem unalom:
hintázunk és vigyorgunk, mint a makimajom,
bár csigákká fogyasztott le a kétéves éhség.

Fövegeink bélését hordjuk hálósipkának.
Takaró helyett három kabátunk s három szűrünk
domborodik hasunkon, hol a bolhák cicáznak.

Mérges, vén házigazdánk rigolyáit kell tűrnünk;
pénz nincs. E zord idényben öröm kevés akad,
de az mind itt van kéznél, a takaró alatt.

[fordította Faludy György]

2010. március 28., vasárnap

Kormos István: Névtábla seholnincs ajtómra

Kivetett a víz alól
fröcskölődő hullám,
kavicsos parton szárítom
bú-buborék hullám.
Nyíranyám és nyárapám
ágaiból lettem,
sarkam alatt ég bizsereg,
föld forog felettem.
Hónom alatt van a nap,
mint egy édes sülttök,
ükeim, a batyubálban
teknőn hegedültök?
Szaladtomban pihenek,
míg a hold nem jő fel,
s Titánia veri orrom
lapulegyezővel.
Ajtóm fák közé nyílik,
nyitja-csukja tollam,
karcolászva bűbájolom:
K. I. aki voltam.

2010. március 27., szombat

Samuel Beckett: Serena I

a jó öreg British Museum nélkül
Thalész és Aretino
a Regent's Park kebelén a lángvirág
sistereg a mennydörgés alatt
skarlát gyönyörűség ezen a földön sodródó haltetem
minden Istennel terhes dolog
lepréselve és vérben
egy szövőmadár mandarinvörös a hárpia fennhéjáz
a kondor ugyancsak redves boában
kukkolják majomdombon át az elefántokat
Írország
a fény leszivárog ősi szurokfészkeikre
kiszippant engem szélfelől a régi hű darab
George pávián lángvalagához
ah túloldalt az vipera
nyársra húzza patkányát
hófehér
belei izzó kályhacsövében
limae labor

ah atyám ki vagy a mennyekben

kapom azon magam hogy a Primrose Hillről
Blessed Islesnek nézem a Crystal Palace-t
ó jaj már csak ilyennek kell lennem
hát Ken Woodban ki más is lelne rám
dermedt lélegzettel a dzsungel közepében
csak a leghajszoltabb szerelmesek
meglep hogy megindít a Tower-hídnak
bókoló rengeteg kusza kémény
a vipera-pukedli a City felé oda-vissza
míg az alkonyatban egy uszály
gőgjétől elvakulva
félretaszítja a billenőgerendát
majd a mentő szürke rakterében
sóhajok apályperemén zihálva
majd lekuporodom a csőcselék közé
mígnem egy pimasz kis takonypóc karikás szemű
faggatni kezd hogy kell-e még a Mirror
őrült dühvel spurizok át a Házas Férfiak szállásán

Véres Tower
és fene messze teljes sebességgel átvág Wren óriás kötekedője
és szidom a ketrecbe zárt napot lihegve a padozaton
a lángoló urna alatt
nem születtem Defoe-nak

de Ken Woodban
ki lelne rám

fivérem a légy
a közönséges házilégy
kikever sötétről a fényre
letanyáz helyén a napon
hat lábát köszörüli
örvend szárnyainak-pikkelyeinek
ez élete ősze
nem hízlal többé se tífuszt se mammont

[fordította Báthori Csaba]

2010. március 26., péntek

Csoóri Sándor: Idegszálaival a szél

Itt kékül meg a kezed
s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.

Nincs másik idő, mely befogadna,
másik ország, mely nevet adna:
ideköt
idegszálaival a szél,
pamutszálaival a köd
s a végső türelem is ideötvöz.

Elsüllyedt szekértengelyek
forgatják ezt a földet
tavaszba,
nyárba.
A szőlőkarókkal kivert hegy:
Szent István ittmaradt koronája.

Hallgasd,
a tolongó űri zaj:
csikónyerítés, patadobaj.
S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.
Ezer esztendő törik szét velük:
Hunyadi László nyakszirtje, válla –
Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé,
vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé,
földed nyomorúsága.

Mint húsba vándorló szilánkot,
hordod magadban romjait;
s ha sebesülésed ideköt,
ideköt gyógyulásod is.
Feküdj bele a sárba,
borona-rücskös tüske-ágyba,
nevess vagy vicsorogj – –
Ölelni másutt is ölelhetsz,
de ölni csak itt maradt jogod.

2010. március 25., csütörtök

Max Jacob: Egyházközség alapítása Brazíliában

Várta ôket páfrány, ananász, antilop,
ipekakuána s körül az ôs-bozót.
Abbahagyta a festô-barát az akvarellt.
S alighogy a hajó - már vissza - útrakelt,
tarkállt száz könnyű kunyhó szerte a fák alatt.
Apácák szántogattak, egy még sírva fakadt
valamin, amit egy levélbôl megtudott.
Egy borissza barát csúfosan berúgott.
Mondtak hosszú imát penitenciaként.
Gyógyfüvet gyűjtögettek. A kézműves-barátok
vesszôket vágtak és kosarakat csináltak.
Egy megszökött fegyencet (ki vadászatból élt)
mert sebét kikúrálták isteni csoda ért:
szentember lett, olyan, valósággal imádták,
ha intett, bestiák nyalták juházva lábát.
Az erdei vadak, az égi madarak
hordták mindannyiuknak a kívánt tárgyakat.
És lett fehér kápolna és abban orgona!
És kószáltak legelve juhnyájak té s tova.
S van szerzetes, ki szeszt fôz, van, aki bôrt cserez;
vasárnap mind virágot ültet, rózsát szemez.

Áldás reád, mangófa s reád, mangó gyümölcse.
A békák békaversenyt zengenek az esti csöndbe.
Diszíti az oltárt oly egzotikus csokor,
mosolyog mind az angyal, aki abba szagol.
Körben tündér- s manó-raj figyel fűben heverve
A négyszögű falövvel kerített kis telepre.
S történt vala egy reggel, midôn fölkél a nap,
színezve fent a felhôt, lent a virágokat,
mintha az erdôt, melyben cédrusra fut a szôllô,
betegség lepte volna, ótvar, fekete himlô:
kitűnt egy néger, aztán tíz, száz, ezer s a szent
a vad juhászítással most semmire se ment,
kezesíthette ôket, ezek nem kezesedtek,
a nagy szelídítônek zord hóhérai lettek.
A klastrom teteje levágódott a gazba.
S visszavadult a táj, elpusztulván a gazda,
S egy ráncot nem kapott mindettôl az azúr ég.

Vértezve szívemet szeretettel és hittel
munkámat egykoron így kezdtem én is itt el.
Imádtam az Urat, mondtam, szép a világ,
ám a gúny, ám a gond, a vakság, butaság,
gyúrták belôlem is azt a zord burzsoát,
akinek a neve olvasható alább.

[fordította: Illyés Gyula]

2010. március 24., szerda

Lewis Carroll: A Gruffacsór

Nézsonra járt, nyalkás brigyók
turboltak, purrtak a zepén,
nyamlongott mind a pirityók,
bröftyent a mamsi plény.

"Kerüld a Gruffacsórt, fiam,
a foga tép, a karma metsz!
Ne járj, hol grémmadár csuhan
s a bőszhedt Gyilkanyessz!"

Kapta döfke kardját a smorc,
rég csűszte már a nyúf vadat -
megállt a vén plakány tövén
a tamtam-lomb alatt.

Állt felhergült eszmék között,
s ím Gruffacsór - a szeme láng -
hussongva és mortyogva jött
a kuszmadt fák iránt.

Egy! Kettő! Egy! Kettő! - csihant
a döfke penge nyisz-nyasza!
Metélte szét, kapta fejét
s diadalgott haza.

"Hát megölted a Gruffacsórt?
Keblemre, fürgeteg fiam!
Dicshedj soká! Hujhé, hurrá!"
s csuklantott boldogan.

Nézsonra járt, nyalkás brigyók
turboltak, purrtak a zepén,
nyamlongott mind a pirityók,
bröftyent a mamsi plény.

[fordította Tótfalusi István]

2010. március 23., kedd

József Attila: Nemzett József Áron

Nemzett József Áron,
szappanfőző, aki már
a Nagy Óceánon
szagos füveket kaszál.

Megszült Pőcze Borcsa,
kit megettek a fenék,
gyomrát, hasát sorba,
százláb súroló kefék.

Szerettem Lucámat,
de Luca nem szeretett.
Bútoraim: árnyak.
Barátaim nincsenek.

Bajom se lesz többé,
lelkemmé lett mindahány, -
élek mindörökké
gazdátlan és ostobán.

2010. március 22., hétfő

Bertolt Brecht: A kerékcsere

Ülök a járdaszélen.
A sofőr kereket cserél.
Nem voltam szívesen ott, ahonnét jövök.
Nem leszek szívesen ott, ahová megyek.
Miért nézem a kerékcserét
türelmetlenül?

[fordította Eörsi István]

2010. március 21., vasárnap

Szabó Lőrinc: Mozart hallgatása közben

„Csak a derű óráit számolom”,
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé. Láttam én is a
latin szöveget, s lelkem bánata
irigyelte a vidám öreget,
aki oly bölcs betűket vésetett
a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
rögtönzés volt-e csak, szellemesen
dacos sugallat az a gondolat?
Dac és sugallat bennem is akadt
egykor, de az árny mindig sulyosabb
maradt a fénynél… A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvizét,
tengerét! az édes könnyelmüség
lepkeszárnycsókú pillanatait,
s főképp azt, melyben a mámor lakik,
az ifjú gyönyört, melynek kései
mása most annyi váddal van teli:
a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
szittyói közt, szikrázó ég alatt
ma is szállok én… csak testben öreg…
(Nono! – mordúl bennem a szörnyeteg
igazság)… Igen, azt a testtelen
úszást, lebegést kéne, istenem,
utólérni, a könnyűt, úgy, amint
a gyermekkor csinálta, most, megint:
a sellőkét a vízben, szúnyogét
fátyolködében, csak az örök ég
örök hajósa lenni, ahogyan
ma is visz a képzeletem-agyam,
valahányszor párologtat-emel
a kép, mint karmestert a pálca, mely
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
illatok táncát, szélhalk őzikét,
s fent a kékben a habos gőzökét,
azt kellene most visszahozni, hogy
átjárjanak uj, forró áramok,
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
a jegesmedve s rozmár hidegek,
melyektől annyit szenved a szegény,
hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –
kinti rémüktől félve hallgatom
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
vagy akárcsak a mult nyáron (pedig
az is vén volt már, ötvenötödik!):
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek: árnycsík a falon
a nagy fényben, s a szívben nyugalom
s üvegparázsként égő sugarak
az élő lomb tengerzöldje alatt,
s bölcseség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki – „Non numero
horas nisi serenas!” – drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
  „Csak derűs órát veszek tudomásul!”

2010. március 20., szombat

Kálnoky László: Zsákutca

A biztonság unalmas
nyúltornyából néha előmerészkedsz,
s késpengeélű éjszakában
botorkálsz, hogy megtapogasd
a zsákutca végében a falat.

2010. március 19., péntek

Somlyó György: Mese arról amiről nem mesélünk

          Ha egyszer mindazt elmondanám
amit a testemről tudok
          Amit csak én tudok az emberi testről

          A gondolatok és váladékok
követhetetlen cseréit a nyálkahártyákban
          Kamasz-impotenciák meddő szívdobogásának
kései tombolását a hirtelen hajnali tachycardiákban

          Hogy miféle sejt-akceptorok és -donátorok
között megy végbe bennem
milyen intermedier érzéseken át
          az indulatok lebontása és felépítése
hogy a következő percben is élni tudjak

          A célok és kudarcok egymásraépülő távolságainak
          a lehetőségek és tilalmak gátlások és kompenzációk
kitörő fényeinek és szűkölő homályainak
kiegyenlítésére kifejlődő akkomodációt és adaptációt

          Az élősdi gombák burjánzását
mint a lélek fáradtságának absztrakt festészetét a bőrön
          az emésztés ezer-interferenciájú izom-hullámzásának
a napi szerelem által meghatározott differenciálegyenleteit

          Gyönyör-hiány és sav-túltengés kényes arányát
          A metafizikai bizonytalanság röntgen-árnyékát a duodenumon
A maguk-demiurgosza félelmek autogenezisét
a szervek televényében – még-rémület-teremtőbb rémületükre
          Megidézett kisérteteim kisérteties megtestesülését

         Egy titkon elcsontosodott izom-köteg
tompa idegen-érzésének a vegetatív idegrendszer
         minden útszakaszán előidézett karambol-sorozatát

A szellemi felismerések csodálatos meghosszabbodását
         az önmagán túlnövő férfivágyban
         s hogy ama törékeny edények
         vérrel való töltekezésének
milyen babonák beidegzések emlékek és felelősségek
         az arctalan Ganümédészei
         a szerelem terített asztalán

Szervezetünk sarlatán auto-terápiáit
amik a népi tapasztalat millió évét
sürítik egy élet millió percébe
         alkatunk őrangyalának
         és alkatunk villás ördögének
         harcai közt

A költészetet nem egyvalakinek hanem mindenkinek
kell művelnie

mondotta Lautréamont.
Az orvoslást nem egyvalakinek hanem mindenkinek
kell művelnie

mondja Hippokratész majdani utóda.

          A folytonos szervátültetéseket
melyek vakmerő sebészek vér és szike nélkül
történnek közöttünk szakadatlanul
          Hány öntudatlan és névtelen donornak
          köszönjük naponta mindennapi életünket
Ó immun-szupprimens szeretet

          Ha csak egy szívvel születek
ahogy minden eddigi medicina tanítja
semmi értelme se volna az életemnek
          Hánynak az utolsót rángó szivét pótoltam a magaméval
          S hányan pótolták már az enyémet
bemosdott asszisztencia és kompúter-ceremónia nélkül

          A mai műszereinkkel nem konstatálható
          kiszámíthatatlan heteromorfózisokat
amelyek nemcsak primitív kétéltűeken
          rajtunk is megesnek
egy eddig ismeretlen anatómia és biológia
          görbe terei közt

          S hogy hány meg hány
          soha be nem vallott
          soha nem észlelt
          tünet-csoport
          jelöli ki
új zsigerek mirigyek hormonok biztos helyét
          mint a még nem ismert elemekét
a periódusos rendszer előre kész rovataiban

          Ha egyszer mindazt elmondanám
amit a testemről tudok

Ha egyszer mindenki elmondaná
          amit csak ő tud az emberi testről

2010. március 18., csütörtök

Robert Gernhardt: Mondám

Mondám az éjjel: Fény legyen!
De nem lett egy fikarcnyi sem.

Mondám: Legyen bor víz helyett!
De bor, az sem keletkezett.

Mondám: Kelj fel és menj odébb!
De nem mozdult a nyomorék.

Így a hülyének sem vitás:
nem én vagyok a Messiás.

[fordította Havasi Attila]

2010. március 17., szerda

Kálnoky László: Levegőért kapkodva

Mintha tágas termeken keresztül
levegőért kapkodva futnánk,
hogy még egyszer hallhassuk hőskorunk
naív csataképeinek
iszap-csendbe süllyedő zaját.

2010. március 16., kedd

Horgas Béla: A teáskanál és az álmatlan éj

Kapható az álmatlan éj.
Egy teáskanál vacogva nekivág,
ó, hársak nyálában fuldokló kert.

A bozótoson át.
Tömlőkké dagadó bokák útján,
valamilyen BEJÁRAT felé.
Tomporunk és homlokunk között.
Az otthonos, őszi dombokra,
hol elhullatott üvegcserép,
kígyók csontja villog.
Baráti gyümölcsösök mélyére,
béljósok éjszakai ólaihoz.
Kapható az álmatlan éj.

Egy teáskanál hajmeresztő nyolcasai.
Kalandjai a korcsolyapályán,
levesmérők féltékenysége,
émelygés húsos növények között.
Búcsú, egy teáskanál búcsúja
az ujjaktól és az asztaloktól,
vándorlásai tornyos teaházak pincéiben.

Ó, a bűvös kanál és az éj
álmatlansága még vihart kavart,
ó, az álmatagon aláhulló
szobabelső, mintha robbanás után,
annyira tolakodó!

És a kiruccanások.
A billentyűkön táncoló kanálka,
ez a bányamélyben csapkolódó
szent olajfa-levél.
Az utcák párhuzamos csövekként,
a fekete kezek mutatóujjai - KIJÁRAT -
hogy összezavarják a vándorokat!
Szemeimben az álmatlanság éje:
halántékomon ezüstkalapáccsal,
fülemben bádogtölcsérrel dolgozó.

Egy teáskanál, rikkantják,
Egy teáskanál pusztításai
tartják rettegésben az utasokat,
egy teáskanál a vesztük,
egy teáskanál száguld éjszakánkban,
szaporodnak áldozatai:
csuklók összetöretése,
nyulak és madarak megfojtása;

tető, bója, kősisak vagy
iránytű és más csecsebecse
már mind hiábavaló -
virágcserépnyi földben is
megterem a teáskanál
és a borsózöld falakat leokádja
az álmatlan éjben,

ó, ezek értik a módját,
a kíváncsi szemeket kikanalazzák,
az álmatlanságunk éjében
zsákba varrnak ők ketten,
a teáskanál és az álmatlan éj.

Teáskanalak rontják meg a nőket,
a fiúk fogai között
és a lányok mellében pörög,
nyaranta búg a teáskanál,
a szétlökött lábak közé meg
belopakodik az álmatlan éj,
istállókba fészkeli magát,
a lovak ezüstkanalat nyelnek
és tüzes kanalak alakjában
viszi el az ördög a rajongókat,
szívüket az álmatlan éjbe ejti,
a légy fiai közé.

A teáskanál és az álmatlan éj
garázdálkodásai hovatovább
fölzaklatják a kalaposok államát,
a címerek mezőiben is fölbukkannak,
ó, jól áll nekik cipő és kabát,
a kézelők, gallárok mélyen készségesen,
és a posztó, a zöld meg a
fekete posztó és más textíliák,
az újabbnál újabb anyagok
milyen kezesen, hogy kiterülnek,
ha föllép egy teáskanál
vagy sóhajt az álmatlan éj.

S már az utcai árusok is,
a parkban lappangó perecesek,
zöld kastélyaim kíséretei,
már ezek is így hízlalják torkukat,
lám, a teáskanalak,
fülembe ezt pumpálják
szappanos vízsugár gyanánt,
hogy halljam az álmatlan éjben,
ha zúgnak a tealombok
és levegőtlen ketreceinkben kapkodunk
a megváltó kis kanálka után,
a látható, a fogható, a szájba vehető
kis kanálka után,

de semmi, sehol semmi,
a konyhaszekrények fiókjaiban
tompavégű kések, horpadt tejszűrők és
dugódarabkák, villák, reszelők,
a boltok polcai üresen,
a vaskereskedés meg a nagyáruház
alkalmazottai kipirulva sürgetik
a teáskanálszállítmányokat
de semmi, sehol semmi,

megszakad az összeköttetés,
a teherautók ledöglenek a hóban,
a repülőket álarcosok terítik el,
és a vonatszerelvények
mocsárba süllyedt pályákon vesztegelnek,
citromsárga fényben ázó földeken,
a vagonokat kifosztják,
az őrséget leöldösik,
a teáskanállal megrakott ládákat
elrabolják ismeretlen tettesek,
viszik már, szöknek vele,
hegyi ösvényeken csempészik
rongyban didergő karavánok,
csak az álmatlan éj kapható,

álmunkat befelhőzi,
álmodik velünk,
teáskanállal csalogat,
csészék ajkain csönget,
hogy ébredj,
ébredj,
itt vagyunk, hát megérkeztünk;
nyiss ajtót, már kopogtatnak:
a teáskanál és az álmatlan éj.

2010. március 15., hétfő

drMáriás: Ami van

van néhány könyv a szobában
van egy pohár a szobában
van egy asztal a szobában
van két szék a szobában
van egy felkapcsolt égő a szobában
van egy szőnyeg a szobában
van egy üres tányér a szobában
van egy hamutartó a szobában
van egy hulla a szobában

a szobában található dolgok
nehezen értékesíthetők

2010. március 14., vasárnap

Louis Aragon: Tengerbe a folyam

Tengerbe a folyam feléd úgy igyekeztem
Egyszerre dobtam oda medreimet hegyeimet
Érted hagytam oda barátaimat gyermekkoromat
Életem minden csöppje végtelenségedből kapott sót
Napvilágodtól oszlott őseim babonája belőlem
Vérem és álmom s tébolyodásom a te kezedben
Neked adtam oda emlékeim kincsét könnyedén mint egy tincset
Már csak hómezeidben alhatom el
Ágyamat szétroppantom véd-tündéreimet elűzöm
Nem kell már semmi legenda mióta
Hova lett Rimbaud Cros és Ducasse
Valmore ki végigsírta az éjt
Nervallal leszakadt a kötél
Szívemen át sivított a golyó mely Lermontovba fúródott
Lépteid széjjelvisznek
Szétszór kézmozdulatod
Rengeteg erdő szerelemszagu szélvihara
S vagyok a por mit reggel kisöpörnek a házból
De mi a nap folyamán visszalopódzik rejtőzve türelemmel
És a rejtetten terjedő repkény amelyet
Nyesnek azért épp vissza mert oly hű
S vagyok a lépted koptatta küszöb-kő
A szék ami meghitten vár
Az ablaküveg hol homlokod ég míg nézed a semmit
Filléres ponyvaregény ami csak teneked szól
Fölszakított de elolvasta előtt ottfeledett levél
Félbehagyott mondat amit újra kezdeni kár
Átsietésed után a szobában úszó remegés
Lebegő illat utánad
És ha kimégysz oly boldogságtalanul maradok üresen mint falitükröd

[fordította Illyés Gyula]

2010. március 13., szombat

Orbán Ottó: Tenger

Tíz éve még az udvaron
özönvíz giz-gazaival a gyom
ragyogott mint egy süketnéma tenger.
Azóta fölszívódott a történelemben,
s a dudva-Hirosima sebhelyes pofáján
egy „kettes mintájú” családi ház áll
rém-metszetekkel és cigányzenével;
kommentároktól ótvaros az éter,
miközben egy őstörténet lezárul –:
(félkészen áll a szerszámkamra hátul) –
és inas-csontos tengeralattjáró
fölmerül egy marék nyomor a sárból,
hogy lássa, minden a helyén, a szajha csillag
most is az üres egekbe kacsintgat,
hol megváltás helyett csak annyi történt:
kijátsza az idő az ősi törvényt
s eszményi tőkéjét, Júdás mennyei bátyja,
egy nyári nap rézfillérére váltja.

2010. március 12., péntek

Füst Milán: Emlékezetűl

Nincs ereje a lábatoknak többé,
Hogy a József-körúton sétáljon. Rég meghaltatok.
És veletek halt el a Nevetés barátaim s a szív
Ezernyi íze, bája, –

Hogy bugyborékolt tőletek az utca! – mindig is úgy képzelem:
Hogy lejjebb hajoltak a háztetők s a vén
Csókák is, ötvenévesek felűltek fészkükön az éjben
S nevettek rajtatok, –

A lábatok nyomát kerestem múltkor botladozva,
Sírván mutattam némely utcakőre: lám Árpád talán itt térdepelt,
E bágyadt, bús kölök, szerelmet vallván versekben
Egy tréfakedvelő lotyónak, –

S amott hányt cigánykereket Frigyes, a Hős
S a langy Dezső emitt panaszra ment
Egy éji nénihez, hogy nem hagyom aludni őt
És éppen én, ki legbúsabb valék, –

Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt,
De ti már elrepűltetek, a lábatok nyomából pára lett
S a könnyetekből őszi felhő, –

Oh kóbor vénség, mord öregség, nem lett benne részetek,
De mint a forgószél, úgy zúgtatok el innen sebtiben.
Áldott fiúk, hol ténferegtek, huncutok?
Mely alagútba bújtatok előlem hűtlenűl?
Bujósdit játsztok-e s félszemmel néztek éppen engem?
Hogy kampós botjával ki áll meg utcasarkokon merengve
S oly hosszan néz utánatok?

Ki az, ki sír és sír utánatok? Megmondhatom: elagott ember ő,
A szíve fáradt már s borospohárt is már csak reszketőn emel,
De emlékezni tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon
Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák, meddő vitában
S feljött a nap, kongott a láthatár, majd megrepedt.
És jobbról is, meg balfelől
A hiábavalóság dalát zengték a kórusok.

2010. március 11., csütörtök

Kassák Lajos: A költő önmagával felesel

Hej, Kassák Lajos, derék Kassák Lajos
de sokan neheztelnek rád, vicsoritják fogaikat és fenik a késüket.
Miért mondod, kedves és bőkezű hazádban nincs semmi
ami előtt érdemes lenne mélyen kalapot emelni
együgyű képpel hajlongni jobbra, balra
a hála és köszönet nevében.

Hej, egyszer majd megtanítanak kesztyűbe dudálni.
Ahelyett, hogy szétnéznél a börzén, közvetítenél, vagy kereskednél
költeményeket firkálsz, meggyalázva az anyagot és formát
mindenki megvet érte a maga kis értelmével
s hiszi, joggal süti le pilláit, ha rólad van szó.

Hívatlan vendég vagy köztünk és sajnos
nem találsz ki az ajtón, amit annyiszor feltártak előtted.
Menj, mondják, nem állhatjuk szúrós tekinteted
kusza, darabos verseid kellenek az ördögnek
nevetéseddel és konok tagadásaiddal
ne sebezz meg bennünket, akik különben is annyira vérzékenyek vagyunk.

- Minek ez a sok szentencia, no lám csak
vagyok, amilyen vagyok, az Atya egyetlen fia
kényelmes és folyton rohanó, konok és engedékeny egyszerre
dologkerülő a munkások közt, törvénybontó a költők előtt
akiknek nehezen viselem el irigységét és szánom őket
hogy olyan öregen jöttek a világra, s fáradtan üldögélnek
üres kaptáraik körül.
- Öreg vagy már te is, méheid feleszik saját mézüket
s ezért haragos a tekinteted és keserű a szádíze.
- Eljön majd az idő, mikor leültök az asztalomhoz
mézet kanalazni és gyönyörködtök a kiszállt rajokban
melyek az én dalaimat dalolják
a virágzó rétek felett s tükröződve
a csobogó patakok ezüstjében.

2010. március 10., szerda

Gregory Corso: Paranoia Krétában

Átkozott mínoszi rések, betömtem őket!
Elfalaztam magamat mindentől, ami kívül!
Itt ülök, térd föl, amphora és aloe-virág közt.
Olvasva kanos cserepet, eszem a fügét, senki se hiányzik -
Enyém az igazi labirintus: lelkem, Thészeusz:
próbálj ki bennem egy bála zsinórt!

Trón, királyok szálltak le róla, felült a pusztulás.
Nincs egy oltári mell mítosz-fejemet nyugtatni rajta,
se lakáj, se királyi pamlag - ez a párna-barlang elég -
Ó, Zeusz! Voltam én olyan király, aki mozgósít mindent!
Király, akit birodalmi szolgái fölé a jóslat emel!
S nem koronás fej, nem ivadék, nem pederaszta Milétosz,
a belőtt Rhadamantisz, kilenc évig üregi ügyködő -
nem a feleségem! az a fatehén-bordély!

Tömd és tömd! Ó tömd be az üregeket!
Lökni akarnak egy nyomorult nimfa bugyogó-ligetébe!
Szorítanák lábam a Folyó-isten száj-satujába!
Megzavarnák fejemet a najádokkal!
Rámültetnék Eroszt, a múló hiúság zsarolóját!
Ó, Kalüpszo zöld budoárja darabokra szaggat! 

Vakold be, vakold be! Állítsd le az Égei dagályát!
                        Irtsd ki Athént!
Nézem a púpos bikát, a páros, fejetlen oroszlánt,
az újabb rést, ahova mehetek, és íme!
         Az echiandiszi szigeteket herdálnám el.

[fordította Nagy László]

2010. március 9., kedd

Kányádi Sándor: Sörény és koponya

harmadnapon már csak sörény és koponya
lerágott bordák s a karambolozott csigolya
egymásra futott véres kis vagonjai
el sem kellett már takarítani

harmadnapon már csak a dögszag s a belek
széttaposott sarából torozó legyek
s a szakadék szélén sebtében kirakott
zabálás sürgette anyagcsere-nyomok
s a csönd a tehetetlen lombok szégyene
miért itt kellett megtörténnie

harmadnapon már csak sörény és koponya
lerágott bordák s a karambolozott csigolya
üres kötőfékszárat húz a nap
végig az erdőn még egy sugarat
mint akire önnön halála alkonyul
úgy állok olyan vígasztalanul
s a dögre settenkedő farkasok
szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok

2010. március 8., hétfő

Ágh István: A szökevények

Eljöttünk mindannyian.
Otthon csak kinőtt ruhánk,
kétes hírünk,
vénasszonyok szájától elfelejtve
romlunk egyenként,
anyánk sem tudja merre.

A reménység telepén
lődörgünk szabadnapokon,
zsebünkben cirkuszjegyek,
szétmorzsolt számlák,
görcsbegyűrt szerelmeslevél.
A szerencse-csillag alatt
asztalunkon száraz virág,
savanyú bor.

2010. március 7., vasárnap

Li Po: Feleségemhez, elutazásom előtt

Harmadszor hív a herceg. Holnap reggel
elutazom. Te itt maradsz a házban.
Nem térek vissza. Azt ajánlom: menj fel
a dombra és sok-sok könnyel szemedben
bámulj görnyedten és hosszan utánam.

[fordította Faludy György]

2010. március 6., szombat

Percy Bysshe Shelley: Ozymandiasz

Távolról jött utazó mondta nékem:
két roppant kőláb áll a sivatag
mélyén; mellette, félig a fövényben
feje; sivár homlokán ott maradt

gazsága; ajka szemtelen fölénnyel
vigyorog; jól látta ura kaján
lényét a szobrász, ki rég halott, mint e
tört mű modellje. És talapzatán

az írás: „Ozymandiasz vagyok,
a Nagy Király; nézzetek műveimre,
s essetek kétségbe, hatalmasok.”

De körben, a kolosszus törmeléke
körül nincs semmi; semmi; csak lapos,
meddő homok nyúlik a messzeségbe.

[fordította Faludy György]

2010. március 5., péntek

Vlagyimir Majakovszkij: Valamit a karmesterről

Az étteremben villanyfény veresben.
Hölgyek hájával befolyt karosszékek.
Egyszerre kifutott a sértett karmester,
s megparancsolta: sírjanak a zenészek.

Ni, ott egy vendég épp a szakállába
dugott be egy ízes, kövér lazacot.
Rézkönnyek öklével egy trombita rafináltan
zsíros pofájába csapott.

A nagy krákogástól ideje sem telt még,
hogy sikolyt böffentsen ki arany állán.
A trombonnal, fagottal agyba-főbe verték,
összenyomták és átugrálták.

Az utóbbi az ajtóig sem érkezhet.
Meghalt - a szószban az álla.
A karmester megőrült. A zenészeknek
parancsot adott: bőgjenek, mint az állat.

A leitatott hájtömegnek fogába belévert
mint rézkalácsot, egy harsonát.
Fájt és fülelt: a felfújtak begyében
duplán viharzott a jajgatás.

S hogy reggel a tulaj a dühtől étlenül
a számlával előlépett:
a karmester a csilláron függött éktelenül
elkékülve - és mindegyre kékebb.

[fordította Jánosy István]

2010. március 4., csütörtök

Bella István: Nélküled

Nélküled lelassul szívem
Nélküled nem ismerek magamra
Nélküled csak nézek magamra
Tűnődök honnan ismerem

Nélküled nem is én vagyok
Csak valaki lézeng helyemben
Ki voltam lakhelye ismeretlen
Másik földrészre távozott



2010. március 3., szerda

Joyce Mansour: Éjszaka én vagyok a csavargó

Éjszaka én vagyok a csavargó
Az agy országában
A beton holdra fölfeszítve
A széltől megzabolázva lélegzik lelkem
És a félbolondok nagy ricsajától
Akik holdfémforgácsot harapdálnak
És akik szállnak és szállnak
És a fejemre zuhannak
Eszeveszetten
Táncolom az üresség táncát
Táncolok a megalománia fehér haván
Amíg te dühtől cukros ablakod mögött
Álmokkal szennyezed be az ágyad várva rám

[fordította Parancs János]

2010. március 2., kedd

Nagy László: Amikor nincs kegyelem

Feküdtél sujtó fény alá:
a virág térdedre dől,
szerelmem súlyos zászlaja
tűzve van fejed felől.

Lecsukott zsalu-levelek
homályán, itt ülök én,
varasodnak a zöld lapok,
repednek, dőzsöl a fény.

Üvegben málna-alkonyat.
Lenyesett rózsa zihál,
illata fölszáll, fönn bolyong
új nyaram ormainál.

Újra remeg a levegő,
hol kezed integetett.
Ágyadra szakadt óriás
lepke az emlékezet.

Kereng a nyárban köszörű,
szívemből szikraesés.
Feküdtél sujtó fény alá,
keltsen a fölismerés.

Ifjúság, szentség szétomol,
gyere be, birkózz velem.
Fönségesebb az ölelés,
amikor nincs kegyelem.

2010. március 1., hétfő

Edward Lear: Hűvös homárok messzi hegyre hágnak...

Hűvös homárok messzi hegyre hágnak,
de lent már hűvösebb uborka sarjad,
s babérja hűvösebb az érckarajnak
únt bánatán a méla piruláknak.
Midőn dús nektár lanyha csöppje árad
a démonok s az ember serlegébe,
ott leskel akkor majd a halk egérke,
a szende tyúk, s a sün, e bolyhos állat.
Ám megmarad, mi zord futamba szője,
mely csüggeteg megül, s enyész borongva,
s a nap hulltán hullatja el naponta
borsózöld hangzatát távoli mezőkre.
S hol fondor rozmár gyűl találkozóra -
ilyen ilyen az élet -
hol friss bölénynép gyűl találkozóra,
ott édesebb a méz, sósabb a sóska,
útját a százlábú ütemre rója,
szappan veszését bőgik bús bölények,
rajban szökellnek zord rozmári népek,
s a zsenge pikszis int a tűnt reménynek.

[Havasi Attila fordítása]