2018. december 31., hétfő

Tandori Dezső: Ahogy egy összeh...


Kafka:
„…ha meglátogathatsz egy jóbarátot”


Ahogy egy összehányt konyhára ráhül
a délelőtt,
ahogy 40-es fényben egy levált fül
hever egy földrevert lábos előtt,

vagy rizsszemek, barnán, a lefolyóban,
kávészínben, forogtak már gyomorban,
hígabbja az egésznek lenn ragad
a linóleum és rései alatt,

ahogy ez mind hasonlít és ahogy nem,
s ha tudnám,
ki mire jutván
van így, én is voltam, s hogy ott lenn

– lenn a bűvszó? – hevertem
a mosogató tövén, összetörten,
teljes öntudatlanul-öntudatlan,
de ahogy egy veréb is más tudatban

él meg szobát,
fali képet, időt, rádióhangot,
nézem az összehányt konyhát, borongok,
hogyan is tartok, s merre, át.

De nézzük inkább, miből élünk.
Ráérzünk, nézünk, odábblépünk.
Nem áruljuk el kilétét s kilétünk,
Na ébredj, jóbarát.

2018. december 22., szombat

Röhrig Géza: örökbefogadás


tehetsz te bármit
nem neked születtem
hiába állsz itt
és babusgatsz engem
nem neked születtem

késtél ennyi
kerek tíz évet
a lelkem akarod
elegem van belőled
kerek tíz évet

anyuzni sem tudlak
bocsáss meg ezér’
az a másik az anyu
bokádig sem ér
bocsáss meg ezér’

jó voltál pedig
jó és figyelmes
mégse tud közöm
lenni e helyhez
jó és figyelmes

nem azért szököm el
hogy hiányozzak
én mindig hiányzom
tegnap ma holnap
hogy hiányozzak

azért szököm
hogy megóvjam a lelkem
odaadnám
de mi maradna bennem?
hogy megóvjam a lelkem

ne félj kerül
aki enni ad
mindent köszönök
a te nemfiad
aki enni ad

2018. december 17., hétfő

Tandori Dezső: Örökre elegem lett


„Ne mondd soha, 
hogy soha:
mondd mindig, 
hogy nem.”


Örökre elegem lett a se íze,
se bűze angliai* hotelokból,
és persze kérdőjellel a „se bűze”,
a lógó rugóbelű fotelokból,


a szaros kézzel összekent falakból,
az összegernyózott paplanhuzatból,
a tapéta alól az egerekből,
porta körüli kétes elemekből,


portásokból, mosókonyhaszagú
leveskonyhákból, bögrékből (ha itthon
csészéből iszom a vizet: ne bírjon
látszani en-szájnyom, a szomorú


„mi-volt”!), elegem lett abból, hogy én
rántok egyet az agyag kerekén
– ugyan por s korhadás! –, szekeremén,
s lehet, így estem túl a nehezén,


az utazósdival, de megrohadhat
felőlem a szegény – dús? – utazósdi,
nem örülök újmódi fordulatnak,
és nem szarom össze magam, ha ódi-


vatúságtól hanyatt esni az ildom,
és nem az, hogy hagyom, s nem, hogy letiltom
– magamnak én, nekem más –, egyre biztat
jó szándék: menjek; csak engem nem izgat.


A nem izgat: „az eb kefélje meg”
szinonimája, minden idegenség
és változás csak tőlem lesz beteg,
másnak hagyom a lelkét és a testét,


hordó takonyban keringj, repülőgép,
ki eszem-iszomon caterezed,
lóversenypályákon ködök keringjék
szét a tél latyakját, a kikelet


áldását: ne nekem! S nem folytatom.
Az utazás: hazatérés. Magam
inkább tűröm „mind a jelen gonoszt”,
a múlt gonoszt, de az, hogy nekem oszt


lapot lemálló tapéta, esőben
fordul ki esernyőm, forrok a hőben,
simogatok képet, falat, követ,
hátha belém száll ihlet, révület:


rémület! Idegen füvön ülep,
márkás érintkezés – ne én legyek!
Ne csodáljak kis olajfát a gót
szürkeség előtt, hess, becses romok,


mondom, ne kelljen újra kezdenem, nem,
ezét-azát ennek-annak, minek,
hogy az itthonlétért a franc repesszen,
epesszen, akkor én el se megyek,


és ez enyhe kifejezés. Vakuljak
abba, hogy könyveim nem olvasom,
és járjak, mint a fáradt gőz a fulladt
konyhapolcon, bármi ábrázaton,


madárén, kutyáén, festőmüvészén,
csak az úti ne legyen, ez a vész-én;
társat kibírok, de nem utitársat,
idegenséget, és akár ha társnak


kíván Duna feletti köd,
legyen orrom-emléke-szag: a dög-
szag az ostrom alatti Alagútból,
csak kímélhessem magam bármi úttól.


Nem eszem, iszom, dohányzom, egyéb.
Legyek kevesebb, jelen: kis arányban;
ne lobbantsam egy szál gyufa tüzét,
épp elég van hamu alatt parázsban;


és szinte úgy fordítson ki soványkór,
ahogy sedrén bújunk ki a kabátból,
aztán nehéz a vissza, s igazítsa
kövem saját pofámba egy – parittya;


és az „egyéb”: hogy úgy ne folytatódjak,
mint ha dec. s jan. közt volna hónap,
mely mindenét kivetné, irgalommal
csak én tölteném fél-szállónyi lommal:


tört széklábakkal, melyek fejemet
szétverni lettek volna hivatottak,
mit vagyok ott! penész- s doh-erezet
kínálkoztán hízott csótányrajoknak,


megtölteném – éltessen! – unalommal
(e nem létező nyirokhónapot),
ahogy krumplit köpködtem szép halommal
naponta, és csak padot koptatott


a seggem fél négyzetmérföld kiterje-
désén a Színnek, néztem a megerjedt
szeméttartályok buzgó kutatóit,
és nem tudtam azt mondani: de jó itt!


Pedig áldottam mind a kis Csatorna
hajóját, és víg vaníliaszín
fal-frisseket, tavaszokká bomolva
Londonom square-jein és place-ein,


szerettem kis lóversenyirodám
linóleumára hogy hull a hallé
cseppre csepp, zászló leng a vár fokán,
szerettem, és ami a City Hallé:


kiállítást, árverést, maci-, CD-
-vásárt, Scheiber Hugót Chelsea bazári
homályán, s szerettem a buszra várni,
de hagyom! Legyen sátántök-lökésé,


ha újra-nemzi, nem az én agyamban.
Két fájó lábam nem mozdítható,
beérett szivem elmozdíthatatlan,
ne is essen itt több goromba szó.


Két szék közt, Villon s Kálnoky közé
(maximum Eliot-puhára) essen
a valagam, fattyon ki ne lehessen
következtetni, ki valék, Izé;


fattyú utazás, fattyú hazatérés,
fattyúsor, ahogy mondaná a nyomdász,
legyen tiszta plexi-tárlóm a kérész-
életű gondolat, mint bányaomlás:


azt, hogy „nem, s mindig”, még ennyit se kelljen
mondanom, küzdjön bár a test s a szellem
bármi önpusztulásáért, magam
ezt a körforgást (nagyon úgy remélem)


egyszer és mindenkorra befejeztem.
Ne legyen, aminek már sora van,
ne legyen sora, ami – mint fogatlan
száj – cuppog, emlék, vágy, szépség vagy érdem;


hogy bármit kértem magamnak, kikérem
magamnak! Én se életet, se
halált. Valakit, azt, hogy befejezze
helyettem – s tudom, nem lesz benne részem;


hát a többit is így akkor, ezért sem.
A mohó „elég” fél-elégtelent öl,
így maradok kívül már mindenekből,
„vagyok, nem vagyok” legyen bárki – én nem.


Helyettem egy platán, pangó, fakó
járjon árnyával szobákat unottan,
vagy rá se figyelve, szórakozottan,
nem hiszem, hogy bármi mulattató


lenne. Nyugvás v. egyenes vonalú
egyenletes mozgás, csak ez legyen,
és minden késő ősszel őrhelyem:
ahol a holt fából kiég a szú


a reményhalmon. Emlékeimet
hányják oda megannyi utazásból,
s omoljon be a távol,
és a közelt lelje ki a hideg.

2018. augusztus 22., szerda

Pilinszky János: Találkozások

Szilágyi Júliának

Hányféle találkozás, Istenem,
együttlét, különválás, búcsuzás!
Hullám hullámmal, virág a virágtól
szélcsendben, szélben
mozdúlva, mozdulatlanúl
hány és hányféle színeváltozás,
a múlandó s a múlhatatlan
hányféle helycseréje!

2018. július 4., szerda

Tolnai Ottó: Azóta visz a fehér szamár


Valami fúrt fel
volt aki botért nyúlt
az ólomvégű botért
volt aki lapátot fogott
agyoncsapja
valami fúrt fel
a gyökérrágó talán
amit valaki a boiótiai hiúzzal
kevert volt
még ifjú korában össze
fúrt fel
dolga végeztével
lám elrágta mind
a gyökereket gondoltam
most fúr fel
fúrt fel
a frissen mázolt
tisztaszoba közepén
felfúrt
és mint vak gyémántszemecskéivel
a vakond körülnézett
ugyan hogyan festhettünk
a tömérdek gyémánton tükröződve
volt aki botért nyúlt
az ólomvégű botért
volt aki lapátot fogott
de nem csapták agyon
körülállták
körösztanya az asztalon feküdt
halkan csöpögött a vér a hátán
a forró köpölypoharakba
valaki épp betámasztotta
az előtét a kemencén
a falióra erőlködött
kilökhetné még egyszer a kuvikot
az ajtó fölött tovább finomítva érintését
patinaszín penész szövődött
a rénszarvas agancsára
mind puhább
mind puhább lesz a rém
mind rémesebb a vőfély aranyfogai
között a rím
átjött a bocskoros
mondta még a jég előtt
sikerült behoznia a herét
átjött mert már ő is hallotta
valami felfúrt
azt mondta szólni kellene
a martonosi vak kosárfonónak
és akkor elővezették a fehér szamarat
felültettek
menjek martonosra mondták
szállítsam át az égő sziken
a vak kosárfonó harmonikáját
azóta visz a fehér szamár
mikor érek martonosra
kérdeztem az egyik juhászt
ha majd az égő széksó után
piros paprikahegyeket látsz
azóta visz a fehér szamár
valaki monostor felé irányított
de azt én is tudtam monostor
nem martonos
jóllehet oroszországban is van egy
martonos
a kivándorolt martonosi szerbek
alapították
végtelen fantomfájdalmuk
oda építette városukat
talán most lenne ideje oda is
elszamaragolnom
ott is akad harmonikás
vak harmonikás aki kosarat fon
talán most lenne ideje oda is
elszamaragolnom
a kénes kútnál elmeséltem a csordásnak
mi történt
azt mondta esküvő lesz
van amikor kéményen érkezik
a vőlegény
olykor beszorul a könyökcsőbe
úgy éli le életét ráncos féregként
van amikor meg felfúr a kiskonyhában
avagy éppen a tisztaszoba közepén
amíg össze nem csődítitek a násznépet
amíg át nem szállítod
égő són
lángoló paprikahegyeken
a vak kosárfonó harmonikáját
borítsátok le a vőlegényt a rézszitával
azóta visz
azóta visz égő són
azóta visz lángoló paprika hegyeken
azóta visz a fehér szamár
hetedhét határon át
a vándorköszörűs azt mondta
ő közben látta a vőlegényt
nyugodtan játszik a rézszita alatt
ráérek még bőven bekanyarodhatok
a kispiaci vásárra
betérhetek a kis ostorkai matektanárhoz
együtt szamaragolhatunk timbuktuba
a nulla nagy tudósaihoz a fehér szamáron
a vándorköszörűs már mind elköszörülte
késeink élét
nem találjuk a disznó
nem találjuk egymás szívét
szívtelenek hogyan gyilkoljunk
a vándorköszörűs látta
nem gyökérrágó
se nem boiótiai hiúz
hajszálat huzigálva élén
egy bajonétot kínált épp
a vándorköszörűs látta a vőlegényt
nyugodtan játszik
huzigálja fütyürűjét a rézszita alatt
azt mondják valahol ostorka
és monostor között veszett nyomom
végül is a széksóban fekve találtak
valaki halálra ostorozott
csak a szamár állt fölöttem
lehajtott nagy fejével bűnbánóan
talán a szamár ostorozta halálra
mondta valaki visszaakasztva
a rézszitát a rozsdás kanszögre
az első ember mondta trockij körösztapa
stratégia bácsival is meghányva-vetve az esetem
az első ember akit egy szamár ostorozott agyon. 

2018. június 11., hétfő

Billy Collins: Asztali beszélgetés


Valamivel azután, hogy leültünk ebédelni
egy hosszú asztalhoz egy chicagói étteremben,
és beletemetkeztünk a súlyos étlapokba,
egyikünk – egy szakállas, színes nyakkendős férfi –
azt kérdezte, hogy felmerült-e már valamelyikünkben,
hogy Zénón apóriáit Szent Sebestyén mártíriumára alkalmazzuk.

A két személy közötti különbség
sokkal frappánsabb volt,
mint a cornwalli tyúk és a mandulás pisztráng közti –
addig e kettő közt vacilláltam –, úgyhogy felnéztem, és becsuktam
az étlapomat.
Ha – folytatta a nyakkendős –
egy tárgy, amely átszeli a levegőt,
sosem éri el a célját,
mert előbb mindig kénytelen megtenni az éppen előtte álló út felét,

abból az következik, hogy Szent Sebestyén nem halhatott meg
nyilak okozta sebek következtében.
Nem, a halál oka az a rettegés volt,
amit a nyilak véget sosem érő közeledése váltott ki belőle.
Szent Sebestyén, Zénón szerint, szívrohamban halhatott meg.

Azt hiszem, a pisztrángot választom – mondtam a pincérnek,
mert épp rajtam volt a sor,
de ez alatt az elegáns ebéd alatt végig
a nyilakon járt az eszem, amelyek örökösen közelednek

Szent Sebestyén sápadt, remegő húsához:
a nyílvesszők flottája folyamatosan megfelezi a kis távolságokat,
amelyek az oszlophoz kötözött testig tartanak,
még azután is, hogy az íjászok összepakoltak, és hazamentek.

Aztán a golyóra gondoltam, amely sosem éri el
William Borroughs feleségét, akinek a fején egy alma inog,
a ráöntött sav sose jut el annak a lánynak az arcáig,
és az Oldsmobil sose löki a kutyámat az árokba.

Zénón elmélete ott lebegett az asztal fölött,
mint holmi gondolatléggömbök a Krisztus előtti ötödik századból,
de a villa mégiscsak elérte a számat,
falatokban szállítva a spárgát és a rántott halat,

és miután társalogtunk, ettünk, és emelgettük a poharainkat,
kiléptünk az étteremből, és jó éjszakát kívántunk egymásnak az utcán,
aztán pedig, a magunk külön útjain, elsétáltunk a világba, ahol a dolgok
megérkeznek,
ahol az emberek eljutnak oda, ahova elindultak –
ahol a vonat a gőz felhőiben beér az állomásra,
ahol a vadlibák nagy loccsanással leszállnak a tó felszínére,
és ahol az, akit szeretsz, átszalad a szobán, és a karodba ugrik –

és igen, ahol hegyes nyilak döfnek át egy testet,
összevérezve a szent lágyékát és csupasz lábfejét,
az európai vallásos festészetnek ezt a népszerű témáját.
Volt egy életrajzíró, aki tolltüskés sündisznóhoz hasonlította.

[fordította Kőrizs Imre]