2010. február 28., vasárnap

Pilinszky János: A mélypont ünnepélye

Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?
És ki mer
a lemenő nap szálkamezejében,
az ég dagálya és
a föld apálya idején
útrakelni, akárhová?

Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindíg akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörü arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?

Ki tud
nyugodt szívvel belesimúlni
az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
keservein s a tengert
marék vízként arcához emeli?

2010. február 27., szombat

Bereményi Géza: Gyerekkorom

Csak még egyszer gyere elő
a résből, hol elbújtál, 
gyerekkorom,
csak kő legyek, csak bogár legyek,
és engedj újra füveiddel
játszanom,
még egyszer csak bújj elő,
vízben, kövek alatt rejtőzködő,
félelmes, álmos korom,
ízekben, bőr alatt rejtőzködő.
Ékesen
bújj elö,
kő alatt
rejtőzködő.

Égő por a lábujjak között
és fényes fűszálak közt
csillogó üveg,
iszap, ragacs és gyors vizek
és szégyen és sötétség
és szédület,
még lehet, hát bújj elő,
vízben, kövek alatt rejtőzködő,
félelmes, álmos korom,
ízekben, bőr alatt rejtőzködő.
Fényesen
bújj elő,
kő alatt
rejtőzködő
gyerekkorom.

Tág égbolt alatt,
Résben, kövek alatt
futó patak,
futó vizek,
még lehet,
hát bújj elő,
gyerekkorom.

2010. február 26., péntek

Bari Károly: Másnap

A tél fehér billentyűin
ugrándozó cinkék, ők emlékeznek csak
a kertek elvérzett hangjegyeire:
az ágak kottavonalaihoz egyetlen hajszáluknál
fogva odakötözött cseresznyéket, s a felhők sötét
dombjairól piros sítalpaikon ítélkezni lesikló
villámokat csak ők emlegetik már,
szempilláim fekete szálka-fogsorai közt
csillogva vergődik az idő, hűségét bizonyítja most
az önkéntes képzelet, őrséget áll,
vers, vers, félbeszakított halál, éjszaka, hómarta utcák,
hold arany nyálával lefátyolozott áradat
hömpölyög szívem felé: mindenre elszánt ég,
nyelvemen köd-ostya korhad, megáldozok némán,
rettegve néznek rám,
arcuk kandallójában alkonyt mímelő vendégeim:
az emlékek boszorkány-gyűlésére
búzaszálak seprűin érkező pipacsok
rettegve néznek rám,
mert fényecskét nyűszít markomban
a faggyú-torkú gyertya
és a testem keresztútján piros kígyókövet fújó erek
között kísérteni kezd Isten, mintha vezekelne,
a sirály-misét hallgató
habfogú hullámok gyülekezetét
aki lábbal tiportatta Fiával, most kísérteni kezd,
az éjfélsűrű vér mélyéről előtündököl hirtelen,
mintha parazsak hamu-turbánjait tekerné le a szél,
és a harmat-hólyagocskákkal lepett
magatehetetlen mezők fölsírnak
varjak szárnyaira akasztott bölcsőikben,
mint amikor öngyilkos cet-csordák csontjai
villognak bele álmaikba a sziklás partokról,
nagyhatalmú hódítók: vas-tüskékkel
kivert sisakú bogáncsok elé térdelnek
a bárányok és sírva fakadnak,
halottak kopognak ajtómon,
nem engedem be őket, elrejtőzöm előlük,
félelem láncával megfertőzött emlék:
mézet köpködő méhek felé hadonászó
kökényvirág-medve háta mögött alszom el remegve,
arra riadok föl, iszap-betű lettem,
mélységek selyem-lapjain
olvasgat a víz.

2010. február 25., csütörtök

Paul Verlaine: Egy lányhoz

Ha két combod közé veszed
halántékomat, lihegek,
végigkóstolom prémedet,
magamba szívom ízedet;

ha altestedbe olvadok,
és nagyigényű, de rövid
ágyékomat szorongatod
kopasz fejbúbjától tövig;

ha úgy riszálod meseszép
hátuljad jobb meg balfelét,
ahogy erényes feleség
nem tudja rázni alfelét;

ha számba engeded, szivem,
recés, játszódó nyelvedet,
s az élvezettől azt hiszem,
hogy vizeletem elered;

ha derekadat ölelem
és pukkanásig telt herém
úgy trónol bolyhos öleden,
mint szultán díszes szőnyegén:

gusztálom mindezt s élvezek,
de ennél százszor szebb nekem,
ha elterpeszted térdedet,
s combod közét megleshetem,

hol párnák közt s a lepedő
krétás fehérjén hajnalig
nézném a Bohóc nevető
cseresznyepiros ajkait.

[fordította Faludy György]

2010. február 24., szerda

Christian Morgenstern: Ló

Tanár úréknál csöngettek. A Marcsa
felnéz. A tepsiben a harcsa
rotyog. Ki lehet az ilyenkor?
Ló áll az ajtó előtt.

Ajtó riadtan visszacsap, kilincs dermedve, görbén
a szakácsnő hökkenve áll. Az istenért mi történt?
Mint látomás, a nagy leány kilép, lábán papucs.
Mindenki az előszobába jön.

„Bocsánat”, - szól a Ló, mint ki zavarni restel -
„a lakatosműhelyből küldött... izé... a mester...
Én voltam tudniillik, aki csütörtökön
felhozta a zongorakulcsot...”

Tizenkét ember és egy eb
állnak, mint a kisértetek
- a kisfiú nagyot rikolt -,
állnak, gyökeret verten.

A Ló, látván, hogy meg nem értik,
fejét búsan lehajtja térdig,
s szelíd mosollyal, mint a vértanuk
indul a lépcsőn lefelé.

Tabló. - Keresvén e tünet okát,
tanár úr összehúzza homlokát
s szól megfontoltan: „Véleményem ez -
a dolog merőben valószínűtlen.”

[fordította Karinthy Frigyes]

2010. február 23., kedd

Tamkó Sirató Károly: Mit csinál az ember a földön?

Szunnyadozott az ásványokban
Előmászott az állatokból
Felhajnallott a jég-avarban
Káprázószerveibe ámult
Agyködeiből törvényt párolt
Kinyújtózott az idő mentén
                     évszázezrek lábujjkörmében
Ölt azt sejdítve hogy éltet
Piramist kőből koponyákból
Permet-próféta gépeket sarjadt
Szabad lépcsőkké szabdalódzott
Színezgette százféleképpen
                     halál-buzgárok bugyborékait
Látszatok fehér hálójában
                     kereste a fekete pókot 
Hűlt helyeket ütött botjával
Mindegyebbre vett egyre mindent
Szülő bolygóját kibelezte
Magába tükröződött vissza
Aztán leszokott önmagáról
Agyát kozmosz-agyra cserélte
- És akkor ő lett...
                     - a világ!

Moccan az űrben... mintha élne...

2010. február 22., hétfő

Orbán Ottó: Óda a Tagadás Múzsájához

Nem és nem. Csupa romlandó képzet,
alkalmi metafora és hiú hasonlat,
kristály meg krinolin bim-je meg bam-ja, szédült összhangzattana
vérnek és haragnak egy orv zenékkel csipkés mór mecsetben;
ostoros sugallat, bárányod cigarettacsutkával szája szögletében
és a hasztalan fölismerések méla kolompját rázva
ballag egy eszményi legelő zöld háttere előtt.
Nem, nem, nem. Talmi pásztorjáték. Veszélytelen dallam.
Nem ez a lerobbant mondat-alkotás,
mely a képzelet beakadt kuplungja által
zörögve rázatja a költészet karosszériáját,
nem ez az ihletett tapéta a mennyen, ezek a kék girlandok,
melyek a föld szégyenét rejtik, poloskákat és nyomort,
nem, nem, nem. Tündéri kelepce ez,
álcázott kalitka, melyben a beszéd a maga fülébe trillázik,
hogy ne hallja a háború náthás prózáját a hangszórókból,
mely sorakozóra vezényel a pályaudvarokon.

Fölvonta papír-vitorláit a könyvnyomtatás szelleme és húgai keresésére indult,
hogy klasszikus vonzatait aggassa fülükbe függőnek,
de kirámolt szobákat talált padlójukon újságba csomagolt ürülékkel
és sebesülteket a fák alatt orpheusi ír híján döglődve,
ipart és számokat ott, ahol a hétköznapok csücske
kikoptatta a világ könyökét,
a vagyon csontvázán a szegénység átlátszó húsát
és a költészet műhelyében egy álmatlan mesterembert,
aki csavarjaira szedte szét a ketyegő mellkast,
hogy egy másfajta időt mutasson, a révület kora helyett
a dühödt tárgyilagosságét, hol nem csúszik hiba a harag számításába
és időre érkezik a nyomor penészes kikötőibe
a bosszú friss kenyere, a föld.

Nem és nem. Aki itt fogai fehér ingében
és nyelvén hibátlan választékkal próbált szónokolni
a fűszálak tövén porosodó bukolikus csendről
a parlagi szenvedés tagolatlan nyöszörgésének, ecetet és epét köpött
a hallgatóság pofájába, halált a kopár bölcsőbe,
ahol teli tüdővel bömböl a rúgkapáló tavasz;
mert hátát a nyomornak vetve azt rontja meg a képzelet,
amit magához akar ölelni és viharos tülljeiben keringőzzön akár egy tenger is,
ha süllyed a halász rozzant bárkája és nadrágjába vizel a rémület,
nincs elég fényessége a földnek, hogy kivilágítson egy fekete kendőt,
mely ronggyá ázik a világ sötétségében, és szava az elegáns isteneknek,
hogy kimondják az árvaság aszályát, mely olyan hangokat hallat,
mintha hasbaszúrták volna egy konyhakéssel.

A nyelv lázadására van szükség, a szavak élére,
nem a vízfesték ömlengésére önnön fenségéhez,
kiegyenesített mondatokra, hogy bezúzzák e barokk ricsaj kapuit
és leverjék a falakról a fölösleges gipszet,
az együgyű rózsákat és a történelem szentképeit,
hogy a véres malter alól kivillanjon a csupasz tartalom:
az ember annyi, amennyi a szabadsága
és a szabadság annyi, amennyit az ember áldoz érte;
üzlet ez szív és sors között, misztika nélkül kötendő alkuja
földnek és mennynek, halálos haszon és gyönyörű veszteség,
rontás és teremtés ugyanazzal a mozdulattal,
kinyújtott kéz, mellyel az idő a reménybe kapaszkodik
és az idő fogantyúja, melyet halálig markol a remény keze.

Ó csődbement díszletek labirintusa, harag keresztútja, jövő,
merő esetlegesség telve pontos előrejelzésekkel,
összeadási hibákkal zsúfolt megbízható számítás,
benned csak az bízhat, aki bizalmatlanul tekint a szapora képzelgésre
és nem hisz a fölszarvazott mesében,
hogy eljön a mosolygás özönvize
vigyorgó özvegyekkel és kuncogó árvákkal;
szeplők és lázkiütések tavaszi föltámadásakor
sebhelyes arcot keressen, aki téged akar fölismerni,
nyomort és szenvedést tanuljon, aki versedre kíváncsi,
mert a bíró veszélyes szeretője a bűnnek
és a költészet a vád hivatott tanúja
és az igazság időzített bomba a látszatok bárpultja alatt,
mely szétveti a kapzsi szeszgőztől diadalittas farsangját.

Nem és nem. Nem az angyalok nyelvéről van itt szó,
nem a perspektíva törvényeinek újszerű alkalmazásáról,
hanem arról, hogy a történelem szörnyszülött bikája fölüget a lépcsőn
és bedugja büdös pofáját az ember lakásába
és feldöntve a bútorokat föl-alá rohangál benne;
arról, hogy a klasszikus ihlet ismeretlen helyre távozott
és bezárta a poétika szédületes kalapszalonját;
arról, hogy a tagadás múzsája éhesen és szakállasan és növekvő dühvel
követeli a föld válságos reményét,
hogy füvön és kenyéren köszörült sarlójával
learassa a vers a sarjadó halált!

2010. február 21., vasárnap

Arthur Lundkvist: Valahol

Valahol van egy hiány, ami erő is,
van egy ugrás, ami csak egyszeri,
valahol egy vízesés nem hagyja magát befogni,
vagy állat összerogyásig menekül
s bizonyosságát a rácsnak sose éri el.
(Valahol, mondani milyen könnyű, valahol)

Valahol
fekete méz pereg ágy sodronyából, zongorából,
telefon csörög egy odvas fában,
sík mentén mászik egy árva kéz.
Valahol menekül, egy kutya menekül
guruló hordóabroncson át,
patkányként a tőke fial szaporán,
erdő gyászol napnyugtába siető folyót,
régi temető fekszik feledve,
apró halálfejek nőnek a fákon.

Szobrok vannak valahol,
szobrok, nem tudnak elaludni hajnal előtt,
a harcosok lándzsát nyelve nem tudnak elesni,
hold, sebesült orca, locsogó ferde száj,
valahol egy élet, csupa varrat, bennefeledve a tűk.
(Milyen könnyű mondani, valahol)

[fordította Nagy László]

2010. február 20., szombat

Petri György: Ave atque vale

Én szeretnék kifordulni gyomormód,
mert harmincadik évem elközelgett,
és még mindig csak nyögök, forgolódok,

mint beinjekciózott halálraítélt,
mint zárkájukban a hülyére vertek.
– Az ideges hús baklövései,

erőlködött, huzavona szerelmek:
az elmúlásba ezt viszem magammal,
ha – pattanás, rohadt vér, meggyülemlett –

kifakadok majd: sárga gyűlölet,
s jelenlétem felisszák, mint a vatta:
tények. S kerülök én is a kosárba.

De ti megéritek – ne féljetek –
gyönyöreit a minden-egyre-megynek,
hogy űzitek, menekülitek egymást,

mint a Vidámparkban a dodgemek –

2010. február 19., péntek

Kálnoky László: A kegyelet oltárán

Hová lettek a családi ereklyék,
a be nem vett orvosságok a polcról,
a titokban iddogált hajszeszek,
alig használt óvszerek, sérvkötők?

Hol a néma zenélődobozok
s az ezüsthangú éjjeliedények?
Hol a családhoz hozzáidomult
pamlagdíszítő oroszlánfejek?

Hol van Henrik bácsi műfogsora,
mit éjjel loptak el vizespohárból?
Hová tűnt el nagymama álszakálla,
amit viselt matrózinas korában?

Hol a gordonka, melyet nagypapa
elásott az erdőn, de rajtakapták,
s mit a diófa tetején felejtett
Máli néni, a szép burnótszelence?

Hol a bugylibicskával kiszedett
vesekövek, a spirituszban eltett
vakbelek és prosztaták s a csavarkulcs,
mit tortába sütöttek tévedésből?

Hová lett a hascsikarás miatt
el nem mondott névnapi felköszöntő?
Hol van a Bösendorfer zongorán
örökké megbicsakló Für Elise

s a férfiágon örökölt bibircsók,
melytől nemegy kasszírnő megvadult?
Hol a lényegesebb aranyköpések
élethű viaszmásolatai?

Kallódnak holmi szeméttelepen,
vagy az Andromeda-ködben lebegnek,
s iparilag föl nem használható
szellemképüket az utódok őrzik.

2010. február 18., csütörtök

Csoóri Sándor: Valami megint eltűnt

Mi volt ez? Fémgömb? Sörkupak?
Egy elpattanó szem búcsúfénye?
Repülő szög, amelyet Isten dobott el haragjában?
Vagy egy padlásról lesodródó csecsemőcsontváz,
amint épp rásütött a Nap?
Fejemet forgatom, hátha láthatom még
villanó pályaívét a fák magasában.
De sehol semmi. Már csak a bóbiskoló
ághegyek vége mozog.
Valami megint eltűnt előlem örökre.