Bari Károly: Másnap

A tél fehér billentyűin
ugrándozó cinkék, ők emlékeznek csak
a kertek elvérzett hangjegyeire:
az ágak kottavonalaihoz egyetlen hajszáluknál
fogva odakötözött cseresznyéket, s a felhők sötét
dombjairól piros sítalpaikon ítélkezni lesikló
villámokat csak ők emlegetik már,
szempilláim fekete szálka-fogsorai közt
csillogva vergődik az idő, hűségét bizonyítja most
az önkéntes képzelet, őrséget áll,
vers, vers, félbeszakított halál, éjszaka, hómarta utcák,
hold arany nyálával lefátyolozott áradat
hömpölyög szívem felé: mindenre elszánt ég,
nyelvemen köd-ostya korhad, megáldozok némán,
rettegve néznek rám,
arcuk kandallójában alkonyt mímelő vendégeim:
az emlékek boszorkány-gyűlésére
búzaszálak seprűin érkező pipacsok
rettegve néznek rám,
mert fényecskét nyűszít markomban
a faggyú-torkú gyertya
és a testem keresztútján piros kígyókövet fújó erek
között kísérteni kezd Isten, mintha vezekelne,
a sirály-misét hallgató
habfogú hullámok gyülekezetét
aki lábbal tiportatta Fiával, most kísérteni kezd,
az éjfélsűrű vér mélyéről előtündököl hirtelen,
mintha parazsak hamu-turbánjait tekerné le a szél,
és a harmat-hólyagocskákkal lepett
magatehetetlen mezők fölsírnak
varjak szárnyaira akasztott bölcsőikben,
mint amikor öngyilkos cet-csordák csontjai
villognak bele álmaikba a sziklás partokról,
nagyhatalmú hódítók: vas-tüskékkel
kivert sisakú bogáncsok elé térdelnek
a bárányok és sírva fakadnak,
halottak kopognak ajtómon,
nem engedem be őket, elrejtőzöm előlük,
félelem láncával megfertőzött emlék:
mézet köpködő méhek felé hadonászó
kökényvirág-medve háta mögött alszom el remegve,
arra riadok föl, iszap-betű lettem,
mélységek selyem-lapjain
olvasgat a víz.