Marno János: fehér feketében

odakinn hó van, ki akarnék menni

tudom, hogy nemsokára zörgetnek, és

be-bekiáltoznak értem: mekkora hó esett már

össze!, de nem bírok fölkelni, nagyanyó selyem

hálóingét sodorgatom kábán

ám ennek sincs biztos foganatja

csak az ujjaim lesznek egyre súlyosabbak

gyűlik-dagad a végük, s sehogyse engednek

elmozdulnom a vénasszony oldalától

csupán a festék olvad le fenyegetőleg

a fonalról a számban, aprókat roppan

megereszkedik s aprókat roppan a hó

mintát kellene vennem belőle, fél

fecskendőre elég szikrázó csontszínű oldatot

de nem és nem találom a módját, vad

egymásutánban sorjáznak s hullanak

alá a fejemben az ötletek, miért a leg-

eslegrosszabbak rendszerint a legesleg-

eslegjobbak, van-e erre egyetemes

magyarázat, mi az… vajon jókor álltam-e meg

hogy megkérdezzem, mi haszna a gyerekes

emelkedettségnek… mintha leszögelt

fedelű ládákon, új s újabb szállítmány

szánkóvasakon mászkálnék keresztül, klott

a fekete tornanadrágomban, klott

a gondolataimmal, másfelől a torkomból

nagy nehezen visszakrákogott fonál

izgat egyre, és nemcsak most, utólag, de

belül, a nyelvem tövét csiklandozva, pisilni kell

hol a pelyheket számolom hangosan s fejben

a cseppeket, hol meg riadtomban fordítva

hosszú levegőtlen szünet ránt fel s csavar(oz)

össze a szikkadt test ölével, többféle hó van

hallom biztatni magam elölről megint

egy, ziháljuk, és elvakít a fehér rozsda

amit a forgatag szó a szememre pattint

hiszen megjósoltam, hogy kizökkensz, morzsolja

valószerűtlenül puha, mégis olyan semmilyen

színű hangon az öregasszony, a pléd

alól szinte, szigorítólag hát most én

fekszem belülre, a ráncolt sugarú, ormós

ágyfalhoz, az angyali üdvözlet alá, és

felül, hogy ne higgyem múló ötletnek a döntését

vagy mintha így tessékelne, sürgetne, rásóz

a combomra, de rögtön utána már szelídebb

kézzel tapogatja ki az arcom, szedhetem

szaporán e zsákból a levegőt, papírcserepek

borzolják, hasogatják a számat, a kép

mögött örökké vizes a vakolat, próbálnék

védekezni a valósággal kötött cinkos

szövetségben, amely ha belealszom, tüstént

cserbenhagy, elröpül a teteje, hallasz?!

kiáltom, s akkor csak kiáll itt álmában az

ember, mint egy tüske, és találomra szét-

döfköd az egyre vastagodó, mállékony hó-

belevanc közt, bele a szóközi magánhangzó

horpaszába, ott, ahol az ember kizárólag

véletlenül fedheti föl magát, a kinti latyak

meg az ágynemű-gőz állagával, tetszhalott

üledékeivel az agyában… lehetséges, hogy

tőlük nem tud majd tágítani az észbontó

gondolataitól?… s én is miattuk nem ronthatok

kedvemre előbbre, ezúttal nem mint főalak

koraéretten, a faltól falig meg-meghagyott

üresség fokain szánkázva, hanem élve

a kicsinyítő sík végtelen némaságával…

…ugyan, csitít a vénség, a fejemet a feje

fölött himbálva, egyet se alszol, és

túl leszünk rajta, tényleg, könnyebbülök már

lassan kiegyenlít a derekamban két-

oldalt felgyülemlett lendület, nevetnem kell

mintha kívül volnék a látszó jeleneten

karikába gömbölyödöm, azaz görnyedek,

mint ő, de mégsem ugyanúgy, őt a térdem

hajlítja kétrét, míg engem a szemfényvesztés

derűje-vihara bűvöl, illetve rándít

valami köré, valakit valamiért

odabújtathattak ebbe a kerekdeddé

dermedt ingóságba, a szélektől számítva úgy

hogy a játéka éppen csak meglegyen, és ne

fessen torzabbnak külön-külön semmije

a közepesnél, mert mihelyst önszántamból is

feléje tartok, még kisebb csomóba tekeredik

akár egy akrobatanő, már-már mintha cél-

szerűen egy kívüleső máskép vonásai

után igazodna, vagy annak a gócát képezné

meg kéne kerülnöm, hátha akkor kinyújtózik

a vackából, s aztán elkezd szanaszét menni

mint valami fehéres folyadék a semleges

színű világoson, miért is nem szöktem ki

mintát gyűjteni, amíg a banya aludt

az indulatait apránként feltakaró

hóesésbe, s még kijjebb, messzebbre, a tartós

hó torokszeleiben járatva meg a pucér

tagjaimat, melyek a váratlan visszatért

bágyadtságtól csak még merevebbek lesznek

igen, ez, ez, nyögi, a kékes hajfonat-

végeket a halántékából s a füleiről

hátraöklözve a kísértet, anyám anyja, és

hamarosan nincs is tovább, mondja ő ezt is

undokul-hűvösen, mintha elöl-hátul

üvegtáblákat toligálna fel a törzsembe

a bőröm alá, muszáj kiegyenesednem

de semmi sem rövidül meg, sőt ismét csak én

válok láthatatlanná, csupán a csere-

huzatok ropogásából következtethetek

a helyemre, vagy még inkább arra az egy-

idejűségre, aminek a szárnysúlyai

kezdettől fogva nem engednek felpillantanom

a papírról, (tőlük nem állhat ott meg semmi…)

talán ha elaludnék egyúttal… a teljes

hosszomat összenyitva az izgága, orv-

nehezékű gondolatoknak… ülj fel

nógat az öregasszony, egy fonákjára for-

dított pamutharisnyával az alsókarján

nem megy, kiáltom, nincs lábam, ujjvastag

selyemfekete faágak ütköznek elő

a meg-megcsúszó szemhéj nyákos vöröséből

cselhez kell folyamodnom, úgy tennem

mintha fenn volnék, szokásos unalmamban

a szobavödör drótfogantyúját

figurázgatom, mialatt ő a víz-

pettyes párnaarc-gödrökbe beszél, buz-

dítja, korholja, kérleli, engesztelő

becékkel tarkítja a nyomatot, te kö-

vetkezel, csuklik közelebb, magára öltve

amattól a fintort, én?, álmélkodik

egy ócskababa hangján, mintha így

kétszeresen egyedül, elégedettebben

tudna bolondériázni, nekem viszont eszemben

sincs, hogy felüljek ennek a rongyokkal

téliesített engedékenységnek, inkább

forrjon hozzá a tekintetem a fehér

széjjelpattant rostozatú ágacskákhoz, ne

lehessen a kezemre szükség, ha a vén

dög vendégei honnan, honnét nem, a szür-

külettel szállingózni kezdenek befelé

semmim sincs, a legvégén már kacskaringók nélkül

egyenest a mellemre, a hasamra húznak

egymásnak dőlt, hegyes léggömbök, egyre

fogy az esélyem, hogy felsoroljam őket,

ez csak alszik, hallom a fogamban sercegni

a hangjuk, elkeveredetten, mint valami

üzenő-zaj, a kigondolhatatlan beszédükkel

vagy egyébként; ez csak ide van támasztva!, mint mi?

kúszik fel az irtózat a torkomba, test

a testbe, egy testben, a háromból egyet

máshová kell illesztenünk…, szítják tovább

a kedvüket rajtam, az izgalomtól hol

össze-összetöpörödve, hol pedig túl-

hevült olvatagsággal, böködnek, lapo-

gatnak, tágítanak, el-elkötnek itt-ott

az oldalamra fordítanak és párszor

átnéznek, megtévesztő vagyok-e, nem?, nem!, nem-

sokára érintetlen lehet az ágy tőlem

John Ashbery: Blue Sonata

Long ago was the then beginning to seem like now

As now is but the setting out on a new but still

Undefined way. That now, the one once

Seen from far away, is our destiny

No matter what else may happen to us. It is

The present past of which our features,

Our opinions are made. We are half it and we

Care nothing about the rest of it. We

Can see far enough ahead for the rest of us to be

Implicit in the surroundings that twilight is.

We know that this part of the day comes every day

And we feel that, as it has its rights, so

We have our right to be ourselves in the measure

That we are in it and not some other day, or in

Some other place. The time suits us

Just as it fancies itself, but just so far

As we not give up that inch, breath

Of becoming before becoming may be seen,

Or come to seem all that it seems to mean now.

The things that were coming to be talked about

Have come and gone and are still remembered

As being recent. There is a grain of curiosity

At the base of some new thing, that unrolls

Its question mark like a new wave on the shore.

In coming to give, to give up what we had,

We have, we understand, gained or been gained

By what was passing through, bright with the sheen

Of things recently forgotten and revived.

Each image fits into place, with the calm

Of not having too many, of having just enough.

We live in the sigh of our present.

If that was all there was to have

We could re-imagine the other half, deducing it

From the shape of what is seen, thus

Being inserted into its idea of how we

Ought to proceed. It would be tragic to fit

Into the space created by our not having arrived yet,

To utter the speech that belongs there,

For progress occurs through re-inventing

These words from a dim recollection of them,

In violating that space in such a way as

To leave it intact. Yet we do after all

Belong here, and have moved a considerable

Distance; our passing is a facade.

But our understanding of it is justified.

Keresztesi József: Az ezerarcú

Középkorú szőke asszony voltam,
házi likőrrel kínáltalak.
A hajadba túrtam, rád leheltem,
egyszerre volt édes és émelyítő.

Nagy testű barna kutya voltam,
a szürkületben sárga szemmel,
halkan morogva futottam melletted
a léckerítés túlsó oldalán.

Foncsorhiba voltam a tükrödön,
sötét moccanás a hold függönyén,
gyors borzongás, elrebbenő árny
a látómeződ perifériáján.

Tejüveg fénye a lambérián,
meztelen talp a linóleumpadlón.
Én voltam a hallgatag,
barátságos tiszt a sorozóbizottságban,
akivel - úgy képzelted - talán szót lehet érteni.

Szép Ernő: Senkinek se

Görgettem magam az életen, töviseken hencseregtem.

Haloványságom bemázoltam a világnak maszat szégyeneivel.

Mártogattam ajkamat hazugságba, sárga förtelmek levébe,

Nyomorúsággal halállal háborúval mángoroltam a szívemet

Csakhogy leszokjam már azt hogy boldogtalan vagyok, boldogtalan.

Karom soha lázadva ki nem csapom, egy lángot a számról el nem eresztek,

Álmomat ki nem beszéltem, el nem szóltam magam, orromon bocsájtottam a sóhajt,

Le nem estem a fűre nyöszörögni, senki vállára nem rakom a fejem zárt szemekkel,

Járok mint a katona bal jobb bal jobb, köszönök, kitérek, megállok ha rám vonít az autó.

Váram feladtam, elhagytam életem, felé se nézek már magamnak. 

Az alkonyatot átnézem. Azután leadom a fejem és a porban a mások lépte nyomát figyelem.

Az órám felhúzom, azt elhallgatom. Érdekel hogy hogy illan arrább a percmutató s arrább és arrább.

A cigarett füstjét észreveszem, nézve nézem mi módra megy az felfelé reszketve, kék színben.

Ha ráérek a diványon heverni hát megkapcsolom a két kezemet meleg tarkóm alá

S úszom háton a halálon, azon a csendes ringó Balatonon, seszín emlékkel nézek felfelé az égbe.

Szijj Ferenc: Kenyércédulák - Szerda

Ebben a meleg szurokban másképp működik
a világ, de különös módon, ha elképzelem,
még látszik is. Kicsit lassabban nyílik a kertkapu.
Vagy olyan sokáig közelednek egymáshoz
az utca két oldalán, hogy végül átköszönnek.
Nehezebben alszom el, az elintézetlen ügyekben
szabadon úszó tárgyak sorra nekiütköznek
egy hajlékony jelzőkarónak.

És akkor utoljára, mert itt minden utolsó,
ebben a lágy vagy testetlen, csillámló,
de inkább áttetsző anyagban már a jövő is
benne van, egy hang, de mintha oldalt fekve,
csak fél füllel hallanám, és nem tudom,
hogy honnan, vagy egy név, a történetnek
tényleg már csak a maradéka. Most úgy
akartam élni, ahogy nekem jó.

De egy kis hiba is milyen hosszú ideje
alakul itt. Egy szó, és visszavonni.
Szinte már ha nem vagyok, azzal van
mindig is igazam, és erről van valami jel,
bizonyosság, mint egy furcsa módon terjedő
rezdülés a végek felől vagy egy súlyos buborék,
netán a kettő találkozása. Úgy akkor én is,
bár teljesen mindegy, kijutok vagy beleveszek.

John Ashbery: The Explanation

The luxury of now is that the cancelled gala has been

Put back in. The orchestra is starting to tune up.

The tone-row of a dripping faucet is batted back and forth

Among the kitchen, the confusion outside, the pale bluster

Of the sky, the correct but insidious grass.

The conductor, a glass of water, permits all kinds

Of wacky analogies to glance off him, and, circling outward,

To bring in the night. Nothing is too “unimportant”

Or too important, for that matter. The newspaper and the garbage

Wrapped in it, the over, the under.

You get thrown to one side

Into a kind of broom closet as the argument continues carolling

Ideas from the novel of which this is the unsuccessful

Stage adaptation. Too much, perhaps, gets lost.

What about arriving after sunset on the beach of a

Dank but extremely beautiful island to hear the speeches

Of the invisible natives, whose punishment is speech?

At the top of his teddy-bear throne, the ruler,

Still lit by the sun, gazes blankly across at something

Opposite. His eyes are empty rectangles, shaped

Like slightly curved sticks of chewing gum. He witnesses.

But we are the witnesses.

In the increasingly convincing darkness

The words become palpable, like a fruit

That is too beautiful to eat. We want these

Down here on our level. But the tedium persists

In the form of remarks exchanged by birds

Before the curtain. What am I doing up here?

Pretending to resist but secretly giving in so as to reappear

In a completely new outfit and group of colors once today’s

Bandage has been removed, is all.