Marsall László: Kluzsinszky beszéde "kisebbik sógorához" a restiben

Mit bámulsz, kisebbik sógorom, addig jó, míg köpülni

tud az ember, és akinél nincs meg az egyensúly,

és akinek fáj hogy súlytalan, az egyen súlyt,

aki meg mind a kettőt akarja, az szopjon be egy korsót,

mert senki sem mondja, hogy öt korsó sörnek meg három

kisüstinek nincs súlya, és ettől, ha úgy adódik,

imbolyog is az ember, és hiába bámul rám, kisebbik sógorom,

az ember egyszerre szeretne lenni maga is meg én is,

nemcsak egyvalaki, vagy csak a másik, és hiába bazsalyog,

mert maga se tudja eldönteni: mi könnyebb: egy rókáról

két bőrt lehúzni, vagy két rókára egy bőrt ráhúzni,

na mit mond? nem mond semmit; nem tudja mit feleljen?

talán hiú? talán fél? nem akarja kiadni magát az embernek,

mert hiszi: nyelvét a kisüsti táncoltatja, száját a sör

csattogtatja, és őt magát kisebbik sógoromnak nevezi.

Igen is, nem is, de hát, kisebbik sógorom, maga köd,

felhőnemű ember, az ilyenről mondja a Mester, mindegy

miféle mester, a Mester, azaz mondaná: egy asszonyszemély

van jövendő feléd… szemeddel megcsippented, amaz

visszapillant, és mintha keresztülnézne rajtad,

és mégis, melletted elhaladóban, amikor egy cinkos

oldalpillantással már leleplezhetné magát, olyan

köpedelem-közönnyel tűnik el, hogy nincs kétség, kisebbik

sógorom, a mester így mondja: „va-la-mi be-gya-kor-lott

és el-nem-hi-báz-ha-tó-fen-ség sú-rol-ta lé-nye-det”,

és magát az isten is valahogy úgy csinálta meg,

valami ál-oldalpillantással és azt mondta: „de jó

hogy szemtől-szembe: nem, és be sajnálatos, hogy

egymásnak háttal: igen”, szószerint így mondta,

és maga ebből a megjátszott közönyből, ebből a

szándékosan elfuserált lehetőségből keletkezett,

mert akit akarnak is meg nem is, az felhőneműnek

születik, mindig csak majd-van, csak úgy, leszeget;

de maga sose történik meg egészen; mert igaz, hogy

az ember is, akár a köd, jobbára vízből van, meg

néha kisüstiből, de mondja csak, ki tud sálat meg

cipőt rántani a felhőre, és csontnak is miféle pálcát,

vagy mit dugjanak belé? nem, ne higgyen nekem, de ami

magából látható, az a csont meg a ruha, na mondjuk,

a szőr meg a bőr, tehát: madárijesztő-féle, és le-

fogadom, hogy magától már gatyábaszaró kora óta

rettegnek a kutyák, és ha meglátják a sok csontot

meg szövetet meg felhőt, és mindezt külön látják,

bizony ugatnak, és ezért nem felel a kérdésemre,

hogy mi könnyebb azokkal a rókákkal, csak bazsalyog

de ha azt mondom: „tudja-e, hogy kell valakit két

karral szorosan átölelni”, kisebbik sógorom máris

berzenkedik, borzolja a szőrét; ám ha azt mondom:

„tudja-e, hogy kell valakit tőből levágott kézzel

jól marokra fogni” – máris elsimul a szőre, ez már

tetszik neki, és mégis arra vár, mint minden szivárvány,

hogy valaki hurkapálcára föltekerje, mivel kisebbik

sógorom kisasszony sejtezetű, akár a vásári vatta-

cukor, azt szeretné, ha valaki elültetné cserépbe,

hogy végre legyen, egy drágalátos kéz locsolgatná,

és a csuklókon kissé ódivatú csipkefodrok ugyebár,

mint a kihörpintett korsó falára tapadt hab Ó, intézetek!

ó sósborszesz! ó matrózgallér! ó enyhe februári

torokgyulladás! ne bazsalyogjon, mindez nekem is

tetszett holnapelőtt vagy tegnapután, de én nem

varasbékával találkoztam, guggolva a káposztásban,

mint kisebbik sógorom, és a csipkét is gyönyörű

jégvirágokból csinálták a vén dilettantik, ami most

én is vagyok, csakhogy kétszárú gatyában, bocsánat,

nem akarom sértegetni, se fárasztani rossz viccekkel,

mondja, hogy menjek és én már itt se vagyok, de tehetek

én róla, hogy februárban, amikor a délután eltaknyosodik,

megállít egy csupa-jégvirágos kirakat, de nem is az

állít meg, hanem két jégvirágtalanított kukucska-

rés az üvegen, még csak nem is az, hanem egy zöld

szempár a résben, az a majdnem fekete-zöld, amiről

biztosan tudni, hogy nő szeme lehet, mint anyánké,

olyanféle, amikor apánkra haragszik a „drága oktondi-

kám”, ahogy valamelyik dédapánk mondaná, és mi kis

szarlabdák vagyunk még és lapítunk az asztal sarkán,

és anya pipás az öregre, mert mondjuk zaciba vágta

a mama kedvenc katufrékfát és borotválatlan is meg

részeg, de ez a majdnem felrobbanó szem, mégsem

harag-felfútta gölödin, csak a szem eleje, a szem

előszobája parázslik, a belső helyiség csupa riadalom,

nem azért, mintha az illető nem adná át magát lába

öregujjától a haja hagymazatáig a haragnak, minden

másnemű – és mondjuk félárbócra eresztett érzeményt

kiszorítva, érzemény! ez a jó szó, kisebbik sógorom,

és figyelje meg, a jó szó keresése is hasonlít a

harag mögötti riadtság lassú de biztos előbukkanásához,

amiről locsogok, amit riadalomnak nevezek, mert a

pontos kifejezés tű a szalmakazalban, és mennél

tovább keressük, annál ijedtebbek vagyunk, hátha

nincs is ott, egyszóval: riadt is az a szem, mert

aki azon a fekete-zöld gömböcskén átkukucskál,

sejti, hogy akit lát, az ködből való valaki, akit

a harag nyakon soha nem csíp, inkább szétszórja,

hogy már látni-fogni sem lehet, egyszóval: sejti-e

már, kisebbik sógorom, miféle szempár meredt rám a

jégvirágok mögül, és hogy maga meg én, én meg maga,

meg mondjuk még valaki, aki a katufrékot zaciba vágta:

egy személy vagyunk, felhőféle személy, és vau-vau-tu-tu-tu,

így a kutyák, és ahogy a mester mondja, mindegy hogy

milyen mester, lehet hogy most egy másik: „meglátván

titeket riadoznak az asszonyi szukák”; és akkor eltűnik

a szempár, kinyílik az ajtó és „én nézek rád te nézel

rám”, ez a helyzet, és én öreg vagyok, ő meg fiatal,

és ő halottnak lát, és én látom, hogy ő még szinte

meg sem született, „te nézel rám én nézek rád”, és

tudja, akkor az ő szemével láttam magamat: csupa csont

meg bőr, meg szőr, feketén világló szagtalan irdatlan-

ság és köd és idekint tél és BONCTEREM: IDEGENEKNEK

BELÉPNI TILOS, nem láttam, de esküszöm ez a tábla volt

belülről kiakasztva az üzletlakás ajtajára, és mielőtt

kilépett, hogy keresztül iszonyodjon a csontjaimon,

illedelmesen kopogott, kikopogott, vagy bekopogott,

mindegy, és a nézéséből éreztem, hogy Arankának hívják,

mert különlegesen fájt, ahogy keresztülnézett rajtam,

mintha köves szénrög gurulna át a fejemen, és nekem

az Aranka név egyenlő kövesszénrög és magamban

Aranyoskának becéztem, hogy ezzel is meglágyítsam,

ne hasogassa úgy az agyamat, de nem sikerült útját

állnom, megakasztanom, átsüvített rajtam, a szeme

kétcsövű pisztolyából önmagát lőtte ki valami mögöttem

terjengő célpontra, aki maga volt, kisebbik sógorom,

magát pillantotta meg rajtam keresztül mögöttem, a

hozzá illő ködfigurát; és most értem csak, ahogy itt

ül előttem és bazsalyog, de szintén keresztül néz

rajtam, hogy maga meg őt keresi rajtam keresztül,

vagy talán már látja is, és én csak ablak vagyok,

vagy inkább távcső, és maguk ketten rajtam át

fürkészik egymást, ki tudja melyikük látja kicsinyít-

ve, melyikük fölnagyítva a másikat, de ez alig érdekes,

mert én segítek: itt a lakáscíme, a fényképe hátulján,

tessék, fogja, kisebbik sógorom és menjen utána, de

gyorsan! még mindig itt van? Fizetek!