Friedrich Hölderlin: Meghívó vers, Neuffer barátjához

Testvér, oly szépen szállt föl reggeled,
a hajnal rőtje tűzött rád derűsen
s igért gyönyörrel áldott életútat.
A múzsák is már papjukká avattak,
a szerelem meg rózsát font fejedre
s töltötte szíved tiszta örömökkel.
Ily boldog volt-e más? A sors azonban
másképp rendelkezett: sötét vihar
a nap fényét benyelte, hullt a mennykő
s védett fejed találta - sírban alszik
szerelmed tárgya, s édened letarlott.

Testvér, testvérem, sorsodból tanúlom,
mily szörny s való az élet változása!
Hogy virágsor mögött bogáncs lapulhat,
hogy gyilkos méreg kúszhat ifjú érben,
s hogy az elválás még barátot is
megfoszthat a panasz kis vigaszától!
Tervet szövünk, álmot, s már mámorít,
hogy célunk mily közel - s akkor levág
a villám, melytől sírunk felhasad.
Felfogtam minden szenvedésedet.
Borongva jártam kinn a Majna partját,
mígnem a hullámzástól szédülés
fogott el, s akkor elborult jövőnkkel,
a ránkboruló sorssal megsúlyosodva,
napnyugtakor kamrámba visszatértem.

Testvér, nem láttuk évek óta egymást,
jöjj el hozzám! Adódhat még, hogy egyszer
egy régi szép estét visszaidézünk,
egy szép estét a Természet szivében,
mit egyszer tisztán s dallal ünnepeltünk,
s megeshet még, hogy egyszer boldogabbnak
láthatjuk majd az életet! Siess,
vár rád födeles korsód is, a régi,
s nem mostohádként csordítom söröd.
Vár rád meghitt szobácska is, s a szívünk
kiöntjük majd szelíd szavak között.
Eljöjj! a szép napok hamar lefutnak,
előzd a kertet rontó ősz varázsát!
Meggyógyítja sebes szívünket a barátság.

[fordította Bernáth István]