A lámpákat mintha már a magunk szemével
látnánk így, kénsárga fényköreiket;
zöld koporsófürdőkád a biliárdasztal,
alvadt vérárny körötte a mennyezet;
és mintha vakolat szakadozna bent,
ha a kézfejedre hajtod a fejed.
Nem az üres székek a szelídebbek,
rettenetesebb látványt nyújtanak;
mint azok az asztalra-hajlók,
vagy a várakozó, fehéres alak;
melyik vagy inkább, megszólalsz majd egyszer,
vagy várod és nem várod, hogy szólítsanak?
A padlódeszkák érintése,
a tenyered lehet most ilyen;
mintha máris poloskákat nyomnál szét
a fal kárpitján, barnás-vörösen;
és az a rózsaszín csokor olyan,
mint a művirágvisszfény az üvegszemeken.
Nem ilyen mélység nyilik-e a pultnál,
nem egy belső teremé-e, tovább;
kirugott lábbal az asztal alatt,
támasztod a homlokod maszatát;
de ha lehúnyod is a szemed, a lámpák körül
az pörög sárga fényben, amit odalát.
A szemet szúrja ez a tér, s mintha dörzsölnéd,
és mint a kidörzsölt posztó, olyan;
nézésed, mint a kidörzsölt tér,
de legalább vagy valahogyan;
mert a tönkremenés, a megőrülés
tere, bármi bűn tere: van;
ahogy Vincent írja Theónak, s ahogy
tudjuk, próbálgatva, mindannyian.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése