Kovács András Ferenc: Álmatlanság. Hommage à Kosztolányi

„Az ifjuság s a vénség is
csalódás:
Csak annyi, mint egy
délutáni álom.”

Ha negyvennégy is elmúltál, egy éjjel
Sem alhatod ki jó mélyen magad…
Föl-fölriadsz, de álmaid felejted,
S miképp az égi hűvösség a hajnalt,
Elönt a húst bizsergető sötétség,
Hogy létezel… Rá-rácsodálkozol:
Mily ismerős, banális, kosztolányis
Ez is, s az is, hogy lomha félhomályban,
Ha februárban hirtelen fölébredsz,
Mátyás napján milyen didergetőek,
Mily élesültek s egyre pontosabbak
A visszatérő, délutáni álmok!
Ahogy derűsen, hosszan elbeszélgetsz
Sok apró-cseprő, kósza semmiségről
A rég nem látott, épp szobádba toppant
Szeretteiddel, könnyekig kacagva
A drága, majdnem otthonos világon,
Vagy visszajársz kihűlt lakásaidba,
Meglátogatsz szülői házakat,
Utcákon sétálsz, árnyként átosonsz
Egy körfolyosón, légi városon,
Kolozsváron vagy Szatmárnémetin,
Vagy fölrugaszkodsz, fénybe lengsz fölébük,
Karodba kapva mindkét lányodat,
A nyurga Fannit s végre Krisztinát
Szorítva boldog, rossz szívedre ismét,
Van Gogh egén szétgyűrűző időkben,
Tetők fölött kavargó látomásul
Lebegtek együtt, mint chagalli vásznon,
Suhamló mézben, sűrű napsugárban,
S akárha megnémult öröm sikongna:
Örülsz, örülsz, hogy újra tudsz röpülni,
Magasba szállni újra mersz, örülsz,
Sírás szorongat, fuldokoltat, ébreszt,
S belédöbbensz, hogy nem vagy ifju már,
Se vén, de mintha dús ebéd után
Aludnál, álmodod csak mind a kettőt.
Ez ismerős… Sejtelmed sincs, ki írta,
S honnan való, ha végleg ismeretlen,
Csak puszta álmok vendégsége hozta,
S eszedbe jut, milyen fölfoghatatlan:
Imént volt reggel, s rögtön szürkület hull,
Ha dolgozószobádba átevickélsz,
Dagadt szemekkel lámpafénybe bámulsz,
S úgy érzed, mintha gyorsan esteledne.
Elbabrálsz ezzel-azzal észrevétlen,
Kialvatlan vagy, mint a férfikor,
S teszel-veszel, míg lassan este lesz,
És nemsokára újra éjszaka:
Álomtalan, csillagcsupasz, vak éjjel.