A reménytelenség bazalt oszlopai virágoznak fölöttünk
Éjjel nappal
ijedt fekete lovakon ügetünk a koponyánkban
s néha föl szeretnénk ordítani a kínjainkat de fogaink között
szétporladnak a hangok
Ó együgyű állatok lovak szamarak és ti borjadzó
tehenek a jószagú istállókban Halleluja
Öntsétek felénk szemetek meleg szomorúságát
Kioldhatatlan tüzek lobognak a mellünkben és rémülten számoljuk
hogy homlokunk alatt befordulnak a tükrök
Gondoljátok meg a halál tenyerén feküdni reggeltől estig és estétől
reggelig
Vannak közöttünk akik még emlékezni tudnak a luftballonfejü
emberekre de ezek naponta
lezuhannak egy láthatatlan toronyból
Vágyaink előtt az útak ketté fűrészelik önmagukat
Gyerekeink kiáltása láncot csörömpöl az éjszakában
Csak hajnalban a sárga madarak hoznak némi enyhülést
Egyenesen a napból szakadnak hozzánk zengő aranylapokban
és fényességet énekelnek
fölöttünk
Őket nem emészti föl a csönd
Szeretetmeleg uszállyal röpülnek ide oda ők élnek és bizseregnek
az elesett világ fölött
Mialatt valaki itt vörös szökőkutat hörög a feje köré s mi szörnyű
bádogpofával fujtatunk a
plafon alá mert minden hiába
mi tudjuk már az orvosok is csak pápaszemes fajankók ezen a csillagon.
Wiedner Krankenhaus, 1920
Bob Dylan
10 éve
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése