Bertolt Brecht: Dal a szegény B. B.-ről

1

Én, Bertolt Brecht, a mély erdőkből jöttem
anyám ölén a porvárosba át,
de én, Bertolt Brecht, szívem mélyébe zártam
az azúr erdők fagyos harmatát.

2

Az aszfaltváros lett az otthonom. Gázlámpás utcáin
a szentháromság végigkergetett:
rossz hírlapok, rossz borok, rossz dohányok.
Bizalmatlan vagyok, fanyar és megelégedett.

3

Az embereket kedvelem, s szokásból
hordom, mint ők, a keménykalapot.
Azt mondom: különös szagú bestiák.
S azt mondom: sebaj, én is az vagyok.

4

Üres foteleimbe délelőttre,
ha kedvem van, pár asszonyt ültetek.
Hanyagul nézem őket, s aztán így szólok: ez itt a szeretőtök,
kiben megbízni nem lehet.

5

Esténként férfiak jönnek szobámba, s gentlemennek
szólítjuk egymást, mikor hatott a bor.
S ha lábukat már asztalomra tették,
azt mondják: jobb lesz. S én megkérdem: mikor?

6

De reggel, ha a haldokló fasorok közt
a lomha folyó untan kifakul:
akkor felhajtom a városban a gint az utolsó pohárból,
eldobom a csikket, s utána elalszom nyugtalanul.

7

Mi – léha nemzedék – betonkockák közt éltünk,
amelyeket lebonthatatlanoknak mondtak.
Mi építettük a Manhattan Island magas házait s az antennákat,
melyek a tengerek felett pókhálót fontak.

8

E városokból nem marad meg semmi,
csupán a szél, mely átsivított rajtuk.
Tudjuk: nem voltunk említésre méltók,
s utánunk sem jön semmi lényeges.

9

De a földrengések közt, amelyek majd megjönnek,
remélem, nem oltom ki a virginiámat,
én, Bertolt Brecht, ki az azúr erdők fagyos harmatával
a porvárosba kísértem anyámat.

[fordította Faludy György]