I.
Államat hab köti fel, vas alá
tartom, istenem hol csavargok én?
hamarabb csorbulnak a zsilettek,
de hajam könnyen ápolom, valahol
mindig megvágom arcomat,
vetésnél gyorsabb körmöm,
talán egy kurva műve volt
ez az örökös frissítkezés,
ki vágyakozna szarvasokra,
mikor késik a villamos,
talán boldog lehetnék,
ha nem félnék belefeküdni a földbe,
tudja a hold, s a fűevők lehelete szél,
én már nem boldogságra vágyom,
kihidegedtem, fejemről
valami hatalmas karimával
csorgatok lábam elé fényt, esőt,
míg a korai levendula-szappan
szagosítja a tömeg árterét,
egy láthatatlan nő ölében állok.
II.
Fejem fölé magasul a homály,
sűrű irhát sarjaszt, hosszú éjt,
és jön az idő másvilága, voltam én
belül, alatt, mögött,
ki jár? micsoda billegés az ott?
aki rám szól egy barlangba kiált,
dideregtem a szájszélek körül,
törvényt sért aki fázik, tudtam én,
sápadt lesz mint az igazoltatás,
kibelezett csengők a kapukon,
kilincs, melytől minden sziréna szól,
csak nyálból, csontból terem oltalom,
micsoda sötét billegés az ott?
már kisebb mint egy meglógó bogár.
III.
Itt ez a belülről kizárt,
alulról hangos szálloda
ráfagyasztja öt betűjét
szemöldököm ívére, itt
mindig mások visszhangja jön,
s elfordul mint a folyosók,
lerakják ablakom alá
a részegek pajzsaikat,
kalapjukba fogózva mennek,
de lábujjhegyen állok itt
célpontodnak, közelgő csillag.
IV.
Valaki jár, valaki jár,
kérdezem én vagyok-e?
vissza lábához, vissza,
térdelni térdeire, beburkolózni vele,
valaki jár, valaki jár,
kérdezem ő lehet-e?
kívülről bezárva vissza,
kérdezem én vagyok-e?
tükörből bújik belőlem,
füstöm szakadéka csupán?
talán leül és elragad innen,
valaki jár, valaki jár,
kérdezem ő lehet-e,
ha szakállam árnya nyakán?
vissza lábához, vissza,
térdelni térdeire, beburkolózni vele.
V.
Édes vizektől elcsalt
tengeri szélbe, sóval
kiverte bőröm, elhervasztotta
kabátomon a nagyfejű rózsát,
csodáltam
semmiből elevenedő táncát, gerince
ívét, egyszerre vizen, parton,
elémszökött, eltűnt, játszott
a párolgó víz bogarával, madár
a habbal, néven
szólított, csak egy
sirály hullt ki az égből,
isten istenem, foszló
rózsámmal romló álmom,
kialudnám belőle magam,
de itt áll
felnyíló szemhéjam között, kísértet
árnya nélkülem, karommal
összekötözve, párzás
tízujjú lábnyomában, hasáról
leválva, hajába borulva,
hajából kihajolva, hasára
simulva hajszolom, mintha
táncolnánk összekötözve,
egymásba vesző hullámok robajában.
VI.
Idegen folyótól a hegy havas
csúcsára szállna most,
menne ahova nem mehet, a hegy
elsőhavas csúcsára támaszkodna most,
mert a hó olyan közeli szívéhez,
a felhők szárnyaihoz,
menne ahova nem lehet, idegen
folyótól hegyek csúcsaihoz,
a hajnal művelte vele, idegen,
idegen folyónál állna most,
a hegy elsőhavas csúcsára menne,
ahova nem lehet, szállna és támaszkodna most,
mert a hó olyan közeli szívéhez,
amíg nem mehet csúcsaihoz,
idegen folyótól szállna szívéhez,
a felhők szárnyaihoz.
VII.
Szántottam ferdén fölfelé,
templomtoronynál magasabb
lombokat kondítottam,
zöld diós harangjaimat,
szálltam még fülig kopaszon,
csupaszon sem boldogtalan,
elhagyott pulik fogsora,
gyöngyözött harminckét fogam,
szálltam és másztam mintha fönn
sosem nyugodna le a nap,
szakadék fölött bennem
iszonyúbb szakadék hasadt,
és nézek hányingeresen
tériszonyom csúcsáról alá,
szédülök, jaj, leszédülök
vásott talpam alá.
VIII.
Országot lépek kőbe,
házat, hazát,
apátlan,
nőre, barátra éhes,
mohasubás,
muslicák fátylában
bejárom Boszniát,
haza,
lépek a kőbe házat, hazát.
IX.
Lassan a mozdony megutál,
kígyós kövek tükre vagyok,
fejemnek vetett fő nélkül,
láb-lábam-közt után
se kekszmorzsa, se szó,
Gavriló Princip lábnyoma
ócska saru, hajnalodik,
hajnal a tükröm, így van
Szarajevó után,
huzat és félelem süvölt,
kilógok az üres vagonból,
hol van az éjféli középkor,
füst, árnyék, horkolás?
feltámadó lehetne-e
tétovább és hazátlanabb,
szláv, germán és magyar
kavarodás után?
kormos tokban derékig,
összeroppant ablakokkal,
baka-apám-haptákoló,
nőfekvésű köveknek tükre,
fájok a vonatnak, hol van
az a legendás kőlakó,
ki a sziklát megszántaná,
mire elérkezem,
túl a fölgyújtott temetőn?
X.
Medvék kihűlt hazája,
márványzúzalék rendetlen fűfészke,
fedetlen márványkunyhó,
nevezetlen kórót bányászó kecske,
itt nyugszik dicsőségem,
drótrozsdás szakadék,
s minden kerekek roncsa,
télbe készülő elhagyatottság!
XI.
Jönnek ropogó levéllel,
vér hóval, örökzöld fával,
földíszítve sárga sugárral,
rejtett késsel, jönnek hóvirággal,
hó hóval hőgutával,
kivágott örökzöld fácskák késsel,
pamutbabák éjféllel lefejezve,
tengervízajándék pálinkásüvegben,
nyakazások érés előtt,
végelgyengüléshiányok,
borjak száján csecsemősarjú,
borjúlábrántvák,
boldogsághátraúszások,
utak védőkorlátja vérrel,
zörgő levéllel, vér vérrel,
hó örökzöld fával,
hóvirággal, hó hőgutával,
aztán egyetlen hóvirág,
ibolyával, ibolya vérrel,
ibolya gyökérrel,
fa árnnyal, árny favirággal.
XII.
Megvilágosul, nyilvánvaló,
belátni a falig,
és az a zúzott vakolat
mindenki szeme láttára!
rácsosodik az akácfa-karám,
zsebemhez görbülök,
tehozzád járkálok,
túl a megváltatlan népen,
ide költöztünk?
ide űztek a sarkcsillag alá!
akáckoronában lakatlan fészek,
lakatlan ól a vadsóskában,
lakatlan öl,
lakatlan-lakatlan,
leghidegebb a lábam hüvelykujja,
milyen jó a nyilvánvaló,
nem leszünk egyedül
megvilágosul, belát a vadnyúl,
csak húzzuk a tüskét anyám,
vérezzünk, védekezzünk!
XIII.
Csak egy halottól lenne hidegebb a ház,
kihűlései, másnapos talpaim a falnál,
előbújnak a tüskék őszi gyűjtögetésünk
gallyaiból, mennyi hazudós ige
a féligolvasott könyv vége felé,
hazudnak bújj-bújj-zöldágat,
akár lakható meleget két körmöm kályhácskája,
cigarettámat eloltom, háromszor visszajövök,
mert tűzbe részegedne itt minden,
parázs rejtőzik valahol, tudom,
ekkora tűzszomj szikrát csihol a porszemekből is,
fölégetné a papír a betűk rovargyűjteményét,
vigyorgó rendetlenségből kihullanának
kallódó gyűrűk, kulcsok,
hol az a rejtőző parázs? háromszor visszajövök,
mi lenne ha vörös ujj zengetne hárfát a képen?
sír apám arcmása, miért nem hagytam
összemosódni kertje leveleivel?
nem elég a sírás,
aggódó szemeim, hamutartó-matatásom,
lekapcsolni a biztosítékot,
s mint tenyeret belehelni ezt a hazát,
ekkora tűzszomj szikrát csihol,
erdei utakra gondolok, mintha már havasokba
távolodnék, ahhoz a tűzhöz, ahol
makkász-árnyékom növekszik óriásra.
XIV.
Rajzold párás tükörképedre nevem,
öltözésedből ne fordulj vissza sóhidegen,
oda ahol csak térképvászon a tenger,
de omló part, homok és cápatetem,
ahol az áradó szerencsepatkók
visszagörbülnek satuvá térdeiden,
ne kívánd oda térded, se fejem,
ne akard megfejteni sem,
miért csak térképvászon a tenger,
ha omló part, homok és cápatetem,
ahol az áradó szerencsepatkók
visszagörbülnek satuvá térdeiden.
XV.
Mit csinálhatnánk amott?
tisztábbak lennénk-e? kevésbé
riadozók? hallgatagabbak?
nem hallanánk ki
szívverésünkből megsemmisülést?
berendezkednénk, rendje lenne
bennünk időjárásnak,
halottaink fényképeinek,
24 órának lenne magunkban rendje,
nappalok dicsértetnének
törpékkel tapintatosan,
megszokva hússal összeforrott fafejet,
levágott kézzel kézfogást,
emberszemű kígyókat,
ballonná fújódott rovart,
mondd, mit csinálhatnánk amott?
tomboló fejünk csitítgatják az orvosok:
ha innen élünk meghalunk,
beleolvadni! élve maradunk, nyugalom!
indítsuk belépő lábunk!
oda ahol nem tudunk semmiről,
ahol sodródó bálnadögön
mindenki egyféle sózott hússal él,
az országlás alatt háromkirályok
ugratott csillaga golyó,
s a havas répaföldön felejtetteket
kutyáik körülugatják,
onnan jönnek az inneniekért.
XVI.
Kétségbevonása fűárnyaknak is,
következik virágok letiltása,
dér a kökényszedőkre, vízmegtagadás,
rétek anakronizmusa,
majd a nagyfiú bebújik,
következik a bőr erkölcstelen,
repülők leverése, tiltott
tél lesz tél lesz társalkodás,
kimondom utolszor fű, fa,
május, nap, lepke, szerelmem,
rá a jégvisszhang, fűrész,
cilinder, szög, rozsda, bádog.
XVII.
Hajlékom, földbemélyülő életem,
enyémmé lakom ezt a mélyülőt,
hozzáhajlok mint harmathoz a fű,
hozzámhajlik, kibélelem,
föl a terítőt,
könyök sem gyűrte még,
letépett levelek lelke suhanta át,
bolyongva ujjaimért,
körülvesz annyi kioltottfényű csönd,
enyémmé lakom, időm lesz a tér,
föl a képeket,
nagybetűk hátterét hátterébe
ég a tűz,
olvassza meg a líra zöld jegét,
regények hullaházát járja át,
van elég fű, törzs, kő és földdarab,
ahol hártyáim horzsolódtak,
kimostam vásznamból éjszakám,
elhagyott kékből szőve függönyöm,
vesztettem annyi magot,
elcsöppentgettem annyi vért,
ide a remény szekrényeit,
csavargásunk cipőit ágy alá,
patkánysárga ördögnyakon a láb,
kelmék leszálló ködéből kilép,
kabátom mindegyik zsebét
elrongyolták a mások kulcsai,
míg a magány szoknyája átúszik,
meghal a villany, ég a tűz,
találkoznak bolyhok, redők,
cipzárak rézfogsorai,
le a kopott szerelmeket,
túl a kialvás álmain
hallom a meghajlás neszét,
szárnysuhogást egymáson át,
áll az asztal, alszik az ágy, lobog a tűz.
