2011. december 29., csütörtök
Gergely Ágnes: Állatkertem (részlet)
2011. december 25., vasárnap
Pablo Neruda: Walking Around
Pablo Neruda: Szonáta néhány fenyővel
Léon-Paul Fargue: A száműzetés
Minden próbáknak és sebeknek,
A Napok inkubusait,
A fal előtt, hol szemlélődöm,
2011. december 24., szombat
Allen Ginsberg: JÖJJ VISSZA, KARÁCSONY
NEW YORK MEGHALT TAVALY
ÚJ ÉV VISSZATÉRT
NAGY VÁROS MEGHALT TAVALY
NAGY KŐLÁBAIN HALOTT
KÖNNYTELEN LÁMPÁIVAL
Ó MISZTER MIKULÁS
HOGY BUKKANSZ MÉGIS ELŐ
TÖRTÉNELMI RÉNSZARVAS
UGYANOTT LÉPDELŐ
TI ÉSZAKI SARKI LÉNYEK
HANGOTOK ELBŰVÖLŐ
LEPJ MEG Ó MIKULÁS
SZÁLLÍTSD EL SZEMETEMET
HOGY NE SZIPÚZZANAK FIÚIM
ZSARUIM TISZTÁBA TEDD
ÉS AJÁNDÉKOT OSZTOK
ÉS KÖSZÖNTÖM JÖVETELEDET
TAVALY AZT HITTEM ÉLVE
MANHATTANT EL NEM HAGYOM
TAVALYELŐTT OKÁDTAM
A NYÜZSGŐ RAKPARTOKON
JÖVŐRE HA JÖVÖK
MÉHEIMET IS HOZOM
MÉZEM Ó MÉZEM
NEM TUDOM MI JÖTT MA RÁM
ÉDES MELASZ BOCSÁSD MEG
HÁBORÚ ELLENES DUMÁM
E CUKI VÁROS ELLOPTA
LÍRAI MICSODÁM
BOLDOG KARÁCSONYT
NE SZEDJ TÚL VAD SZEREKET
BOLDOG ÚJÉVET
A HUROKBA NYAKAD NE TEDD
MANHATTAN ÚJJÁSZÜLETIK
HA FELADTAD REMÉNYEIDET
TE CSÖVEZŐ CSÓTÁNY
KI LENGETED SZARVADAT
NEM ÉLEK HÚSON
MIVEL TÁPLÁLJALAK
MONDD MEG POLOSKA ÚRNAK
JOBB HA A HALLBAN MARAD
[fordította Eörsi István]
Pablo Neruda: Mélabú Orizaba mellett, 1942
a hideg levegőben kinyilatkoztatott lomb,
mely ott szárad a mennybolt partjára teregetve?
Talán a gyönyörűség hajsátra terül ott szét
mint újfajta hó vagy víz egy korcs szigetvilágban,
mint a tűz láthatatlan földmélyi vándorlása,
hogy betérjek a rozoga ivókba,
hol őszi levelek hullanak duzzadt
ajkaim közt a számba didergő martalékul,
s a futórózsa szárát a titokzatos magvak
gyűlésétől a harmat harangját húzó lombig
az eső csillogása ezüst-börtönbe zárja?
Ahol a tavasz ázott hangzatokkal szerencsés,
alvó lovak fülében keringő zümmögéssel,
mely az elcsépelt búza aranyporába ájul,
hogy aztán üveg-ujját a szőlőből kidugja:
mi vonzza vágyad, vonzza lépted oda, ahol se
falak se folyosók, csak a határtalan Dél?
Síkság fia, kezedben a föld poharát tartod
s füled a gyökerekre tapasztva hallod öblét:
szelet suhint a távol a szörnyű féltekén át,
vámőrök zúzmarája lepi a könnyű vágtát:
hol vizek öltik össze a vizek hasadékát
s a világ gyenge férce a föld alól kifeslik:
mi vonz a gyűlölettel bordázott éjszakába,
ha kék pofáját tárva az űrt teliüvölti?
Mintha a nap megállna, mintha egy tüske döfné
elkorcsosult fullánkját a divatjamúlt napba,
hogy nászi lobogója végképp elrongyolódjék.
Ki őrizte az erdő megfeketedett napját,
ki várt a szikla-óra ütésére, ki menti
az idő rég kifosztott örökségét, ki futhat
máshova, mint a mennybolt légüres közepébe?
A nap, telipakolva kétségbeesett lombbal,
a nap, hideg zafírral mozsárban összetört fény,
tegnapi csend a tegnap üregébe falazva,
melyet a föld a messzi tájaknak tartalékol.
Szeretem bőr-hajadban a gubancos csomókat,
hamuval, zord idővel ékes délsarki bájad
és izgága mennyboltod vállam-roppantó súlyát:
szeretem szeled röptét, te hívsz vele magadhoz,
tudom, hogy örökké tart a föld csókja, örökké,
tudom, hogy örökké tart a fán a lomb, örökké,
tudom, hogy örökké-egy fémet olvaszt a villám,
s a veszély minden éje egyetlen örök éjjel,
de ez csak az enyém, csak az én éjem, növényem,
az én vizem, hogy szórja jeges könnyét hajamra.
Az legyek, aki várt rám az ember lényegében,
ki hamuból, babérból, sokaságból, reményből
megépíti pilláit és szárnyra kel a vérben,
a konyhát és az erdőt benépesítő vérben,
a fekete vas-tollal borított műhelyekben,
a kénes verejtékkel kiásott bánya mélyén.
Nemcsak az ős növényzet kardpenge szele vár rám,
nemcsak a tündöklő hó fölött megdördülő menny:
a könnyek és az éhség kettős hideglelése
hazám harangtornyában meghúzza a harangot:
ezért a jószagú éj közepében, ezért az
októberi tüzekben, a fürge délsarki
tavaszban, mely az óbor villámló taván lépked,
ezért a jaj, és újra a jaj, az örökös jaj,
hogy rezes ösvényekkel, hajókkal kelve egybe
átsuhogjon a hó az éjbeborult világon
s vértelen torkom ölje hallható némasággal.
Én népem, válaszolsz-e? Matróz, béres, salétrom-
bányász és polgármester, hallasz engem?
Én hallom, holt fivérem, hallom, élő fivérem,
minden teljesületlen és eltemetett vágyad,
tengerbe és homokba elvesztegetett véred,
és megborozott szíved dacát és rettegését.
Mi vonzza vágyad Délre? Hova szökik a zápor?
Korbácsos délkörével milyen dögökre sújtott?
Rátok, déliek, rátok, magányosak és hősök,
a harag keservéből szemerkélő cipókra,
a gyászra és éhségre, a kővel párnás sírra;
levelek ezre áradt, levélözön özönlött,
hold dőlt a katonákra, mellükre, áradó hold,
és mindenütt az ember nyomorult zsákutcája,
a némaság halálos és bonthatatlan érce,
hogy jéghideg erében dideregve a lelkem
ki ne önthesse többé a magasság harangját.
Csírákkal teli földem, ne hívj, nem alhatom már
csak köd-pillantásodban, üveg-tekintetedben.
Szülötteid s folyóid hangjától dideregve
álmom bejárja díszes tajtékod partszegélyét
kék derekad utolsó, távoli szigetéig.
Édesen hívsz öledbe, koldús menyasszony.
Acélos, hosszu fényed elvakít és sziven döf
akár egy gyökerekkel teli penge.
Hazám, tekintetes föld, hamuvá lobogó fény:
ki mint a szén, parázsba falazva izzol, áraszd
félelmetes sóid, meztelen árnyad.
Az legyek, aki tegnap még engem várt, de holnap
ellenáll egy maroknyi pipacsban és homokban.
[fordította Orbán Ottó]
2011. december 21., szerda
Csukás István: Csak a szív
tár a gyantás, csöppnyi koponyákra
a tavasz – hitüket, íme, újra meglelik,
akik élni akarnak. Szívemre szelíd
szárnyakkal száll a szerelem, hamar
villanása égre szédülő fecskeraj.
Csak a szív,
csak a szív érzi, hogy kölyöknyi rügyek
izmaival világunk új űrbe üget –
Rakéta-hónap, május, kupoládba zárva
tikkadt hitemet, zuhanj már a nyárba!
Honfoglaló álom jeleit küldd vissza
már, hogy szívverésem hozzá igazítva
éljek, hisz érte égek s égek el, fehér
testemben ha majd megakad a vér!
2011. december 18., vasárnap
Pierre Reverdy: Elvesztett út
Te fölemelkedtél arany oszlopokon
Nem szállhatok le már a kín zuhatagába
Mögém került az ég
A halált burkolón
A sötét sorokból kimenekedtem
Vissza nem térhetek sosem
Arcom vonásait mind sóval betemettem
Az elhagyott világ ölén már nincs helyem
Keress a napban
Keress minden homályban
Keress szivedben visszhangot mely senkié
Magadba száműző unalom hegylánca felett
Csak fölfelé
[fordította Weöres Sándor]
2011. december 14., szerda
Marsall László: Világűr negyedálomban
2011. december 11., vasárnap
Tandori Dezső: Kert
És futsz és rászakadsz a rácsra,
a pusztulást arcodba zárták:
2011. december 8., csütörtök
Zbigniew Herbert: Fortinbras gyászbeszéde
[fordította Rába György]
2011. november 29., kedd
Anne Sexton: Az abortusz
[fordította Tandori Dezső]
2011. november 26., szombat
Charles Bukowski: Ez a mocskos, harcias játék
[fordította Gyukics Gábor]
Danilo Kiš: Lehangolt zongora
2011. november 25., péntek
Danilo Kiš: Aranyeső
Szögedi Szabó Béla: Amundsen
2011. november 16., szerda
Király Zoltán: A nőkről, a buddhizmusról, Rinpocséről és tanításairól
ha találkozol egy nővel,
mélyen egymásba néztek,
és reggel Buddha azt mondja:
Ember, ezt neked szántam. Vedd el.
ha találkozol egy másik nővel,
erkölcsöt feszíttek,
és Buddha reggel azt mondja:
Ember, ezt is neked szántam. Vedd el.
bármilyen nővel találkozz,
ha Buddha reggel semmit sem szól:
állj odébb.
Sziveri János: Bábel
csörögnek de én csak hallgatok
mint az üvegcse melyhez kavics ha koccan
széttörik bár meg se moccan
édeskés illatok enyvesednek
könnye hullik téli fenyveseknek
piheg a szelíd karácsony
nőm haja akár a bársony
az éjben eső felesel rólam locsog
járdára zuhog csattog a mocsok
ravasz hó helyett a tűk a vatták
életem az ördögöknek adták
erőlködöm emelkedném - nem lehet
rákgyanús maroknyi fekély a lelet
gatya nélkül fetrengek az ágyon
nem is eszem s párnám lehányom
bőröm alá kesztyűs kézzel nyúlnak
elképzelnek ürgének nyúlnak
33 éves lézengő árva apostol
keserű dolgokba megint belekóstol
talán ez már a végső kálvária
a pohárban tiszta víz várja
hogy e megnyomorító tudást
fölismerjem mint Krisztus Júdást
langyos dallamra ráng a szív
bármit ha szólt most visszaszív
andalítóan lágy húgy csörgedez
töri vállamat a fakereszt
általánosít az intenzív osztály
vidd haza csomagod vidd el amit hoztál
szemed tükrét hagyd csak itt nekem
nélküle értelmét semminek nem lelem
csöndesen beborul szenesedik az ablak
lényem legbenső kuckójába raklak
mitévő legyek szállnak
árnyam körül a szárnyak
és te hallod-e az ócska dallamot
melyre az elmúlásba ballagok
cseppek csöpögnek egyenest az érbe
tápvizet kapok vérért cserébe
megcsapott a halál szele
együtt hálok kelek vele
akár a lepedő rám tapadt -
párna gyötri a hátamat
a nyárfák tűhegyes csúcsa fázik
a megriadt égbe mártózva ázik
nem látni mást a harmadik emeletről
megfeledkezem halkan a leheletről
hőse lettem újra édes Erzsébet
szemérmetlenül költőd versének
hamuszürke gyáva hajnalokon
elszökni tőled bár semmi okom
egyre közeledem a halálhoz
eső esik vagy izzadok talán hoz
valami heveny változást
ez az álom nélküli álmodás
tekintetem mint padlón a szappan
odafagyott oly mozdulatlan
testem láttán elfog a szédület:
romba dőlt bábeli épület
meddig leszek még bőrömnek bérlője
a józanság olykor ráront az élőre
pántolt kobakomból kifelé tolat
a hirtelen fölnyergelt gondolat
annak ki urasan végezheti dolgát
minek megjátszania a szolgát
érdemes-e menekülni innen
gyarlóságomat ha magammal kell vinnem
bestiák sora sürög-forog
egyikük hörög másikuk morog
farkát morzsolva réved a sátán
szőrzete felmered a hátán
szenny nemesíti a lázongó kant
tükörből lesem e bárdolatlant
mint lantokat forgató rozsdás eke
előttem gördül hiányzó kereke
tűvel átdöfött fallosza himbál
láthatja bárki aki csak kint áll
minemű lény ő ha szája habzik
ha magáért hevül ha önmagával bagzik
ó istenem csak ennyit érek
kezeim immár hullafehérek
ablakra tapad a hajnali pára
eleget féltem eltűnök nemsokára
a levegőt köztetek nem sokáig rontom
bőrömön átvilágít a csontom
habzó fellegek leve csorog
kétharmad gyomrom nélkülem korog
félbehagyott mondat annyit sem érek
lángol a bendőm mintha méreg
égne húsom alatt valahol legbelül
hol étkek helyett alvadt vér feszül
most hirtelen természetellenes
kegyelet vagy üdvözülés kellemes
áramlata jár át és lelkemben cirkál
illik-e költőnek hogy ilyesmit firkál
semmi nem igazolja vereségünket
nyakamon az ér már alig lüktet
isten természet történelem
kibabráltatok jócskán velem
a pokolba új lakó költözik
selyembe brokátba gézbe öltözik
nincs szükség metafizikus személyzetre
hogyha halálra vagyunk kiképezve
üregek végén üregek vannak
egyremegy neveznek nősténynek kannak
a pokol csak óriási szálloda
száll ide lelkünk száll oda
új lakó költözik az üres lakásba
felkészítenek az összevarrásra
s miközben testem még földi börtöné
szembogarak gyűlnek a fény köré
huzatban aszalódik az arcom
kire hárítsam saját kudarcom
nincs erő mi bukásom felülmúlja
vereségemnek vagyok féktelen tanúja
megmászom ismét a három emeletet
kihagyva néhány elcsépelt jelenetet
épülök de szellemem tovább rombolom
halálomat türelmesen begombolom
Az éjben eső felesel, rólam locsog -
járdára zuhog, csattog a mocsok.
Lóg az orromból műanyag kábel;
dühöng a szívem, dühöng e Bábel.
2011. november 14., hétfő
Marsall László: Beszélni éjszakákon áll
éjszakákon át
beszélni
hozzád
mint seregélyfiókák
mikor a csupacsőr világ
elnyeli az ég láng-bogarát
csak beszélni
éjszakákon át
mint aki kiitta
a Hold poharát
s valami ezüst-mámortól részeg
mintha jég verne kutyakoponyát
régi torony alatt
hova álmukban lezuhannak
a denevérek
Csak beszélni
mintha üvegcserép záporozna
a kertvégi kőlugasokba
kilökött cimbalomra
beszélni
hozzád
mint kútvíz-pofozta vödör
kézzel vert dobok
beszélni hozzád
mint orgonákhoz
a léckerítésen pörgetett botok
Csak beszélni
éjszakákon át
beszélni hozzád
míg arcomat elöntik a verejtékcseppek
hogy összeütődve csengnek
mint grádicson lerúgott üvegek
pincébe görgő pohár
Csak beszélni
hozzád
míg kiver a só
hogy ezüst-álarcban
mint a halál szólítja meg a haldoklót
véglegesen megalkossam a csendet
teljességét a szerelemnek
2011. november 11., péntek
Bertók László: Az ember összefogódzik
áll, mint a betonoszlop,
kerítés lesz, harci alakzat,
arcán golyók és csillagok jele.
Bebútorozza a világot
kölcsönnel, régi bútorokkal,
nyakkendőt köt és meg sem érzi
bőrén a kozmikus sugárzást.
Csinál magának történelmet,
homorú hátát nekidönti,
ágyékát jövőbe feszíti,
halálát is megmagyarázza.
Begyalogol az űr vizébe,
de ott is ugyanazt találja,
mint Akarattyán, Szodomában,
visszatér, megvacsorázik.
Csak a szomszéd hascsikarása
ébreszti rá, hogy egyedül van,
a csillagos ég áramtelepe
koponyájában bizsereg.
Átfordul másik oldalára,
tárgyait mondja, pántlikázza,
megsimogat egy állatot,
és holnap újra kezdi.
2011. november 6., vasárnap
Kovács András Ferenc: Szabadvendég
végigfut rajtunk, mint esők után
ijedt borzongás rebbent őzsután,
s remegsz, ha lágy tömegbe tép a vadság,
habját habzsolja újra bősz bután,
s gőzzel harsogja: nem gaz, hős csupán,
ha embersége lappadt, szétszakadt zsák,
Álmodban mintha hattyút fojtogatnál –
s fonák erényhez ismét nincs közöd.
nincs tisztaság, tudod, mert nem tenyészhet
csak ostobaság eszméink között.
friss, kapzsi gőg nyüzsög, dühödt kufárhad
házal, hazáz, hurrázva fölruháztat –
s a korparancs, ki rég fegyőrködött,
Új vér süvölt vezértől kelt ukáznak,
s hajléktalan hitekben elkukázgat
a jóremény, ki rosszul öltözött.
sok összegyűrt száj ránca szóba görbed,
s hörög, ha hámló falnak ütközött.
majd megszakad, kiugrik örömében:
rabon ugrálunk, mint az üldözött.
rókák a légben – ronggyá így gyalázhat
hajtás, magasles, spontán díszvadászat,
csapat kopó, nyakunkra küldözött
ha trófeákért, hírért nyargalászgat
vadorzó stáb, kit óv a sanda látszat,
bár csapda sunyít sebzett fű között.
lehetsz zsiráf, orrszarvú, sas, siketfajd,
csak tűrd a föld s a menny mohó harácsát,
De üdvözülhet még – s hogy emberülhet
majom, ki tépi ketrecének rácsát?
makog, vicsorgat, mint egy szélrekedt,
magát himbálja, illeg, kéreget –
nem érti álszent gondozók tanácsát,
hisz ő koldulva vág rémképeket,
kacagtatván a bámész népeket,
hogy kínját száraz kiflicsonkra váltsák.
Majmok malasztja áthat, rád vigyáz,
s két angyalt röptet őrzésedre végre...
Ne tudd: melyik, mikor, s kik ők? (Te csak
légy ostoba.) A jóság és a béke.
lelkedre zúg le, mint a záporok,
s vak tornádóként rajtad átforog
a mindenség – nincs széle, hossza, vége,
s ködébe szippant, őröl, háborog
a hulló táj, hol űrbe tántorog
csillagzatoknak őrült törmeléke.
ki egyszer élt, többé nem angyalulhat,
csak verset ír, mert másképp nem tehet.
nem értelem munkál e szép világon,
csak ostobaság, ami rend lehet.
az láthatatlan száll a boldogokra –
nem esküdözget meglakolt jogokra,
mást fölfalatni törvényt nem tehet.
Nézz éjbe forradt, hánytorgó habokra:
a nincstelen fény vándor rózsabokra
érted remeg – s nevét sem ismered.
miképp tekints a fölmeszelt Tejútra,
ha rég megalvadt, s tán hited se lett.
minden, mi volt, mi vágytalan, s mi nincsen,
majd így ülepszik le szíved felett.
mint lávatajték felhős képkeretre –
így gyűl föléd pompejlő rétegekbe
sok istened, ha lenni elfeledt.
a csillagűr rendszerré képletedve,
s valóság hűl a vendég képzeletre –
nem szülsz, nem ölsz, apád lett gyermeked.
rakódik rád – a csend, a szó hiánya
s az óriási gondok törpesége.
s a bűn imbolygó mélyben súlytalan vár,
mint medrében a folyó söpredéke.
álmodja sorsát, mit sodrás kiszab –
a mindenség is bomlott, lágy iszap,
széthullt világok romló tölteléke,
lakozni, mintha szélben nyári zab
áramlik, s hullám szirten át kicsap?
Dehát miért is vinnéd többre még te?
lehúz, s nem ért, nem szenved emberül,
mégis segít, hogy élj, ölelj, szerethess,
te senki nyelvén kolduló bolond...
Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess.
ha vészt rikoltoz korhadt tarkaság,
mert féli zord fagyoknak kardvasát –
mint dúlva fosztó muszlim vagy keresztes,
s lelketlen is, mint préda, tar pasák...
(Ládd, verset írni léha marhaság,
s csak arra jó, hogy rímeket berezgess.)
vakarnád bár kajmánok alhasát –
semmint, hogy kortárs költőnek neveztess.
s ha rossz sorod bevérzi balgaság –
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.
ha lenge hús bizsergő fényre szült,
s már nem vagy új csodákért lelkesült
Odüsszeusz, hogy árnyak közt eveztess,
hogy otthonod tüzét majd megbecsüld –
s mint Jákob is, ki angyalnak feszült,
nálad különb ellenfelet kereshess –
öleld a semmit, sírd a senki búját,
mely tört igazra vigaszt nem talál –
légy lüktető fény lékre csalt halakban –
légy oly ostoba, mint majd a halál.
Otromba légy, mint végleg ismeretlen
sugár, mely árad, s égbe visz meredten,
ha pára vagy megint – amint valál.
s a névtelenség ajtót nyit nevedben –
más végtelenség támad hirtelen benn,
hol összeomlott minden, s kint fal áll
bezárt majom, te állatkert közüdve,
ki menny cementjén föl s alá szalad,
beszélni olykor mégse bölcs mutatvány –
nem lehet soha nem igaz szavad.
Nem lehet soha nem igaz szavad –
kinyögheted, de nyegle képtelenség
versben vajúdni elvetélt szerencsét,
rendet, mely szóra más terhet szabat.
hogy egymás rejtett lényegét jelentsék,
mint foghatatlan, sarki légjelenség,
a szorgos dolgok: szemtükör tavat,
A gyermek eltűnik, ha ölni felnő –
mert nyomtalan vadonba vész a vad,
a semmi étke... Kínból hitted el, hogy
jó leszel, erős, békés és szabad?
bolond – eloszló vendégségbe tévedt
szellem, ki bolygók énekére ébredt,
szent bűntelen, ki léleknél rababb,
koldus, vagy zajló könnyűségbe révedt
istentelen, kit hűlt kegyébe bévett
a hallgatás az éhes menny alatt.
hűség szakad rád, szétkoszló fehérség,
s az irgalmat az osztja, akin áll.
a költészet csak tékozló csekélység,
vendég mult s jövő asztalainál.
meghívottként hívatlan, hívhatatlan
ragyogsz imént kipattant pirkadatban –
arcodra átsüt a tavalyi nyár...
pörgő szemekben mennyi pillanat van!
Mosollyal babrálsz, mert a szív lakatlan,
s ha szólsz, a lombok hajlata kivár.
s míg boldog árnyak lomha porba tűnnek,
lepkék szárnyának lesnéd néma tapsát –
tégy úgy: semmit sem, semmihez sem értesz.
Légy ostoba. Ne félj: A szép – szabadság.
Vendégszonett:
József Attila: Légy ostoba
csak ostobaság. Eszméink között
rabon ugrálunk, mint az üldözött
majom, ki tépi ketrecének rácsát.
csak ostobaság. Ami rend lehet,
majd így ülepszik le szíved felett,
mint medrében a folyó söpredéke.
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.
Légy oly ostoba, mint majd a halál.
jó leszel, erős, békés és szabad
vendég mult s jövő asztalainál.
Guillaume Apollinaire: Kikericsek
Legelget a tehén
S lassan megmérgeződik
Kikericsek virítnak kékek és lilák
Álmos szemed olyan mint itt ez a virág
Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt
S szemedtől életem lassan megmérgeződik
Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall
Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal
S letépik a virágot mely anya és leány is
És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is
Mint rebben a virág ha szélben térdepel
A csordás csöndesen halk hangon énekel
Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve
E halni készülő nagy rétet mindörökre
[fordította Radnóti Miklós]
2011. október 25., kedd
Bari Károly: Menekülés
már tépdesi a keselyűéhségű szél
és a mámor fekete ikráit: a szőlőszemeket
surrogó szárnyú őrcsapatokkal hordatják
pillantásaik préseibe
a vas-szemű tornyok, kürtjel, kürtjelek,
hamu-kürtök lélegzete
vonul át
a rózsák krátereiben megágyazó idő fölött,
a tükör ezüsthártyájú gyümölcsének magjait
kihántja a félelem: nyirkos arcaink szétszóródnak
a hamu-padlójú fényben,
elhagyjuk botladozva
a mozdulatlan várost, a halál írásjeleivel
rendszerezett vénák és az elnémult szájak
kijárataiban sorfalat álló csontbálványok közül
megszökünk, leborotválva tarkóig,
fejbőrünk pórusaiból füst-fonalak szivárognak
a magasba, lüktetnek csillapíthatatlanul
a daróc-ég varratai: a költöző vadludak,
riadt lépteink zajából:
a messzeség gongjának
nemszűnő sajgásából
ki szabadít ki minket?
sortüzek orgonasípjai?
a szirtekről lezuhanó visszhang?
a meszelt lábú kerten
átcsörtető éjszaka? holdröfögés?
a valóságnak kinevezett szavakhoz idomított képzelet?
s a villámokkal eljegyzett fák mögül
kik néznek utánunk
összeszűkült szemmel?
szakadatlanul kik figyelnek?
körmöket növesztenek
a vállainkból kiserkent ötágú fátylak,
a pernye-sivatagban kuporgó
megvakított harmatcseppek
félelmetesen hallgatóznak, csontok,
kövek, hamu-hírű füvek közt paták zuhogása,
lódobogás, menekülünk vinnyogva, szívünkben
kék gally reccsen, nyálkás sziklák közé
só-húrjait kifeszíti a tenger, a csontokon
megtapadt hó-sörtéjű bogáncsok:
a gunnyasztó sirályok
felhörrennek, hová gurultak gyöngyfattyai
a széttaszított ajkú kagyló-létnek?
hol vannak a mélymedrű földhomályon
átdörejlő cethalak gyomrának foglyai:
a metrókban tülekedő engedetlenek
hol vannak? hol van
a gépállomáson toporgó köd-pufajkás ősz?
az égnekálló tűz? a zúzmara-szemölcsös falevél?
a nyár ablakára szegezett fekete deszkának
izgatottan nekiröpködő krétacsőrű kéz
hol van? csontok, kövek, hamu-hírű füvek közt
paták zuhogása, lódobogás,
menekülünk vinnyogva, a tündöklő póklábakon
közeledő felhők koponyáin ütések csattannak,
kifröccsenő agyvelejük: az eső
arcunkon végigzúdul, nekidőlünk egy fának,
reszketve átöleljük,
korom-himlős törzsére hurkolt karjainkat
nem tudjuk leoldani többé, ijedt szemeinkből
hamuszürke holdak peregnek,
fátylakká változunk, búcsúzó selymekké,
tükörképeinek gondol
a keselyűéhségű szél.
Bari Károly: Azonosítás
vártam évekig,
vártam valami üzenetet,
valami jeladást,
hattyúsziszegést,
fűszál-villanást,
megfagyott vízesés
kontyába tűzött homályt,
valamit, valami hírt, hogy élek,
hogy lélegzetem ábráit
még nem intette magához a televésett ég
és a krétalábú hold nyomait
még én figyelem a kongó boltívek alól,
ahogy távolodnak és halványulnak,
már nem várok semmit,
hosszúszőrű zúzmarával,
mintha kecskegödölyék bőreivel,
körülvette kezeit a tél,
a megvakult idő áldását kicsalta,
ki vagyok fosztva,
hópelyhek lobbannak,
hétágú menóra
arcomon minden ránc,
homlokomat ölelő hajszálaim
fekete imaszíjak.
Nagy László: Születésnapra
mohónak születtél, követelőnek –
így vagy a sorsodnak jó eleség,
fejed és szerveid elemésztődnek.
Hirdetted te is, hogy félni tilos,
ember vagy végre, de élsz dideregve,
mint hentes-kötények, csurompiros
fellegek szakadtak képzeletedre.
Nem látsz a tündöklő végtelenbe,
nem vettél fegyvert, hogy magadért vívhass,
kezedben a rózsa lefejezve,
tövises szára az, amit szorítasz.
2011. október 16., vasárnap
Pilinszky János: Egy szép napon
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
remélve, hogy egy szép napon
elönt a sírás, visszafogad szeliden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.
Mindíg,
mindíg is hazavágytam.
2011. október 15., szombat
Ágh István: Fejem fölé
Államat hab köti fel, vas alá
tartom, istenem hol csavargok én?
hamarabb csorbulnak a zsilettek,
de hajam könnyen ápolom, valahol
mindig megvágom arcomat,
vetésnél gyorsabb körmöm,
talán egy kurva műve volt
ez az örökös frissítkezés,
ki vágyakozna szarvasokra,
mikor késik a villamos,
talán boldog lehetnék,
ha nem félnék belefeküdni a földbe,
tudja a hold, s a fűevők lehelete szél,
én már nem boldogságra vágyom,
kihidegedtem, fejemről
valami hatalmas karimával
csorgatok lábam elé fényt, esőt,
míg a korai levendula-szappan
szagosítja a tömeg árterét,
egy láthatatlan nő ölében állok.
II.
Fejem fölé magasul a homály,
sűrű irhát sarjaszt, hosszú éjt,
és jön az idő másvilága, voltam én
belül, alatt, mögött,
ki jár? micsoda billegés az ott?
aki rám szól egy barlangba kiált,
dideregtem a szájszélek körül,
törvényt sért aki fázik, tudtam én,
sápadt lesz mint az igazoltatás,
kibelezett csengők a kapukon,
kilincs, melytől minden sziréna szól,
csak nyálból, csontból terem oltalom,
micsoda sötét billegés az ott?
már kisebb mint egy meglógó bogár.
III.
Itt ez a belülről kizárt,
alulról hangos szálloda
ráfagyasztja öt betűjét
szemöldököm ívére, itt
mindig mások visszhangja jön,
s elfordul mint a folyosók,
lerakják ablakom alá
a részegek pajzsaikat,
kalapjukba fogózva mennek,
de lábujjhegyen állok itt
célpontodnak, közelgő csillag.
IV.
Valaki jár, valaki jár,
kérdezem én vagyok-e?
vissza lábához, vissza,
térdelni térdeire, beburkolózni vele,
valaki jár, valaki jár,
kérdezem ő lehet-e?
kívülről bezárva vissza,
kérdezem én vagyok-e?
tükörből bújik belőlem,
füstöm szakadéka csupán?
talán leül és elragad innen,
valaki jár, valaki jár,
kérdezem ő lehet-e,
ha szakállam árnya nyakán?
vissza lábához, vissza,
térdelni térdeire, beburkolózni vele.
V.
Édes vizektől elcsalt
tengeri szélbe, sóval
kiverte bőröm, elhervasztotta
kabátomon a nagyfejű rózsát,
csodáltam
semmiből elevenedő táncát, gerince
ívét, egyszerre vizen, parton,
elémszökött, eltűnt, játszott
a párolgó víz bogarával, madár
a habbal, néven
szólított, csak egy
sirály hullt ki az égből,
isten istenem, foszló
rózsámmal romló álmom,
kialudnám belőle magam,
de itt áll
felnyíló szemhéjam között, kísértet
árnya nélkülem, karommal
összekötözve, párzás
tízujjú lábnyomában, hasáról
leválva, hajába borulva,
hajából kihajolva, hasára
simulva hajszolom, mintha
táncolnánk összekötözve,
egymásba vesző hullámok robajában.
VI.
Idegen folyótól a hegy havas
csúcsára szállna most,
menne ahova nem mehet, a hegy
elsőhavas csúcsára támaszkodna most,
mert a hó olyan közeli szívéhez,
a felhők szárnyaihoz,
menne ahova nem lehet, idegen
folyótól hegyek csúcsaihoz,
a hajnal művelte vele, idegen,
idegen folyónál állna most,
a hegy elsőhavas csúcsára menne,
ahova nem lehet, szállna és támaszkodna most,
mert a hó olyan közeli szívéhez,
amíg nem mehet csúcsaihoz,
idegen folyótól szállna szívéhez,
a felhők szárnyaihoz.
VII.
Szántottam ferdén fölfelé,
templomtoronynál magasabb
lombokat kondítottam,
zöld diós harangjaimat,
szálltam még fülig kopaszon,
csupaszon sem boldogtalan,
elhagyott pulik fogsora,
gyöngyözött harminckét fogam,
szálltam és másztam mintha fönn
sosem nyugodna le a nap,
szakadék fölött bennem
iszonyúbb szakadék hasadt,
és nézek hányingeresen
tériszonyom csúcsáról alá,
szédülök, jaj, leszédülök
vásott talpam alá.
VIII.
Országot lépek kőbe,
házat, hazát,
apátlan,
nőre, barátra éhes,
mohasubás,
muslicák fátylában
bejárom Boszniát,
haza,
lépek a kőbe házat, hazát.
IX.
Lassan a mozdony megutál,
kígyós kövek tükre vagyok,
fejemnek vetett fő nélkül,
láb-lábam-közt után
se kekszmorzsa, se szó,
Gavriló Princip lábnyoma
ócska saru, hajnalodik,
hajnal a tükröm, így van
Szarajevó után,
huzat és félelem süvölt,
kilógok az üres vagonból,
hol van az éjféli középkor,
füst, árnyék, horkolás?
feltámadó lehetne-e
tétovább és hazátlanabb,
szláv, germán és magyar
kavarodás után?
kormos tokban derékig,
összeroppant ablakokkal,
baka-apám-haptákoló,
nőfekvésű köveknek tükre,
fájok a vonatnak, hol van
az a legendás kőlakó,
ki a sziklát megszántaná,
mire elérkezem,
túl a fölgyújtott temetőn?
X.
Medvék kihűlt hazája,
márványzúzalék rendetlen fűfészke,
fedetlen márványkunyhó,
nevezetlen kórót bányászó kecske,
itt nyugszik dicsőségem,
drótrozsdás szakadék,
s minden kerekek roncsa,
télbe készülő elhagyatottság!
XI.
Jönnek ropogó levéllel,
vér hóval, örökzöld fával,
földíszítve sárga sugárral,
rejtett késsel, jönnek hóvirággal,
hó hóval hőgutával,
kivágott örökzöld fácskák késsel,
pamutbabák éjféllel lefejezve,
tengervízajándék pálinkásüvegben,
nyakazások érés előtt,
végelgyengüléshiányok,
borjak száján csecsemősarjú,
borjúlábrántvák,
boldogsághátraúszások,
utak védőkorlátja vérrel,
zörgő levéllel, vér vérrel,
hó örökzöld fával,
hóvirággal, hó hőgutával,
aztán egyetlen hóvirág,
ibolyával, ibolya vérrel,
ibolya gyökérrel,
fa árnnyal, árny favirággal.
XII.
Megvilágosul, nyilvánvaló,
belátni a falig,
és az a zúzott vakolat
mindenki szeme láttára!
rácsosodik az akácfa-karám,
zsebemhez görbülök,
tehozzád járkálok,
túl a megváltatlan népen,
ide költöztünk?
ide űztek a sarkcsillag alá!
akáckoronában lakatlan fészek,
lakatlan ól a vadsóskában,
lakatlan öl,
lakatlan-lakatlan,
leghidegebb a lábam hüvelykujja,
milyen jó a nyilvánvaló,
nem leszünk egyedül
megvilágosul, belát a vadnyúl,
csak húzzuk a tüskét anyám,
vérezzünk, védekezzünk!
XIII.
Csak egy halottól lenne hidegebb a ház,
kihűlései, másnapos talpaim a falnál,
előbújnak a tüskék őszi gyűjtögetésünk
gallyaiból, mennyi hazudós ige
a féligolvasott könyv vége felé,
hazudnak bújj-bújj-zöldágat,
akár lakható meleget két körmöm kályhácskája,
cigarettámat eloltom, háromszor visszajövök,
mert tűzbe részegedne itt minden,
parázs rejtőzik valahol, tudom,
ekkora tűzszomj szikrát csihol a porszemekből is,
fölégetné a papír a betűk rovargyűjteményét,
vigyorgó rendetlenségből kihullanának
kallódó gyűrűk, kulcsok,
hol az a rejtőző parázs? háromszor visszajövök,
mi lenne ha vörös ujj zengetne hárfát a képen?
sír apám arcmása, miért nem hagytam
összemosódni kertje leveleivel?
nem elég a sírás,
aggódó szemeim, hamutartó-matatásom,
lekapcsolni a biztosítékot,
s mint tenyeret belehelni ezt a hazát,
ekkora tűzszomj szikrát csihol,
erdei utakra gondolok, mintha már havasokba
távolodnék, ahhoz a tűzhöz, ahol
makkász-árnyékom növekszik óriásra.
XIV.
Rajzold párás tükörképedre nevem,
öltözésedből ne fordulj vissza sóhidegen,
oda ahol csak térképvászon a tenger,
de omló part, homok és cápatetem,
ahol az áradó szerencsepatkók
visszagörbülnek satuvá térdeiden,
ne kívánd oda térded, se fejem,
ne akard megfejteni sem,
miért csak térképvászon a tenger,
ha omló part, homok és cápatetem,
ahol az áradó szerencsepatkók
visszagörbülnek satuvá térdeiden.
XV.
Mit csinálhatnánk amott?
tisztábbak lennénk-e? kevésbé
riadozók? hallgatagabbak?
nem hallanánk ki
szívverésünkből megsemmisülést?
berendezkednénk, rendje lenne
bennünk időjárásnak,
halottaink fényképeinek,
24 órának lenne magunkban rendje,
nappalok dicsértetnének
törpékkel tapintatosan,
megszokva hússal összeforrott fafejet,
levágott kézzel kézfogást,
emberszemű kígyókat,
ballonná fújódott rovart,
mondd, mit csinálhatnánk amott?
tomboló fejünk csitítgatják az orvosok:
ha innen élünk meghalunk,
beleolvadni! élve maradunk, nyugalom!
indítsuk belépő lábunk!
oda ahol nem tudunk semmiről,
ahol sodródó bálnadögön
mindenki egyféle sózott hússal él,
az országlás alatt háromkirályok
ugratott csillaga golyó,
s a havas répaföldön felejtetteket
kutyáik körülugatják,
onnan jönnek az inneniekért.
XVI.
Kétségbevonása fűárnyaknak is,
következik virágok letiltása,
dér a kökényszedőkre, vízmegtagadás,
rétek anakronizmusa,
majd a nagyfiú bebújik,
következik a bőr erkölcstelen,
repülők leverése, tiltott
tél lesz tél lesz társalkodás,
kimondom utolszor fű, fa,
május, nap, lepke, szerelmem,
rá a jégvisszhang, fűrész,
cilinder, szög, rozsda, bádog.
XVII.
Hajlékom, földbemélyülő életem,
enyémmé lakom ezt a mélyülőt,
hozzáhajlok mint harmathoz a fű,
hozzámhajlik, kibélelem,
föl a terítőt,
könyök sem gyűrte még,
letépett levelek lelke suhanta át,
bolyongva ujjaimért,
körülvesz annyi kioltottfényű csönd,
enyémmé lakom, időm lesz a tér,
föl a képeket,
nagybetűk hátterét hátterébe
ég a tűz,
olvassza meg a líra zöld jegét,
regények hullaházát járja át,
van elég fű, törzs, kő és földdarab,
ahol hártyáim horzsolódtak,
kimostam vásznamból éjszakám,
elhagyott kékből szőve függönyöm,
vesztettem annyi magot,
elcsöppentgettem annyi vért,
ide a remény szekrényeit,
csavargásunk cipőit ágy alá,
patkánysárga ördögnyakon a láb,
kelmék leszálló ködéből kilép,
kabátom mindegyik zsebét
elrongyolták a mások kulcsai,
míg a magány szoknyája átúszik,
meghal a villany, ég a tűz,
találkoznak bolyhok, redők,
cipzárak rézfogsorai,
le a kopott szerelmeket,
túl a kialvás álmain
hallom a meghajlás neszét,
szárnysuhogást egymáson át,
áll az asztal, alszik az ágy, lobog a tűz.
2011. október 6., csütörtök
Tomas Tranströmer: Izmir délután háromkor
egyik a másikat hátán cipeli,
emennek fél lába tőből hiányzik.
Egy pillanatra felnéznek, s haladnak tovább,
az állat bámul így bele megdermedve
az éjjeli autó fénycsóvájába.
Futnának szinte, mint tetten ért fiúk
az iskola üres udvarán. Kinn, az űrben
a délutáni hőség miriád órája ketyeg.
A rév fölött csillogó kékség suhan,
a fekete szín riadtan les ki a kőből,
a fehér viharrá érik a szemben.
Mikor a harmadik óra is a pata alá hull,
s horkan a sötét a világosság túloldalán,
a város a tenger ajtaja elé mászik,
rásiklik a keselyű szemének célkeresztje -
[fordította Tőzsér Árpád]
2011. október 4., kedd
Georg Trakl: Helian
oly szép járni a napban
a nyár sárga falai mentén.
A fűben halkan csengnek a léptek; a szürke márványban
a pán fia még egyre alszik.
Esténként a teraszon barna borral mámorosodtunk.
Lombok közt pirosan izzik az őszibarack;
szelíd szonáta, víg nevetés.
Szép az éjszaka csendje.
Sötét síkságon
pásztorok s fehér csillagok jönnek elénk.
Ha beköszönt az ősz,
józan fényesség terjeng a ligetben.
Engesztelődve vándorlunk rőt falak mellett,
s tágult szemek követik madarak repülését.
Este az urnákban fehéren gyűlik a víz.
Tar gallyak közt ünnepel az ég.
A földműves kenyeret s bort hoz tiszta kezében,
s békésen érik napos kamrában a gyümölcs.
Ó, a drága holtak arca mily komoly.
De igaz pillantásuk örvendezteti a lelket.
A feldúlt kert csöndje hatalmas,
hol az ifjú novicius homlokát rőt lomb koszorúzza,
jeges aranyat iszik lehelete.
Kéklő vizek korát érinti a kéz,
vagy a nővérek hó-arcát éj hidegében.
Halk és harmonikus a séta kedves szobák során,
hol magány van s juhar-zizegés,
ahol tán még a rigó is dalol.
Szép az ember s felragyogó a sötétben,
ha ámulva mozdítja lábát és kezét,
és a szemek csöndben fordulnak bíbor üregben.
Vecsernyekor a jövevény fekete novemberi romlásba enyészik
korhadt ágak alatt, lepra-lepte falaknál,
hol a szent testvér járt valaha,
tébolya lágy húrzengésébe merülten.
Az esti szél végső sóhaja ó, de magányos.
Olajfa sötétjében hajlik le halódva a fej.
Megrendítőn hanyatlik az emberi nem.
Eme órában a látó szeme
csillagai arányával töltekezik.
Harangszó süpped az estbe, többé fel sose hangzó,
fekete falak omladoznak a téren,
halott katona szólít imára.
Sápadt angyal,
atyái üres házába lép a fiú.
Lánytestvérei messzire mentek deresült öregekhez.
Éjjel az udvari oszlopok alján lelt rájuk,
szomorú zarándoklatból megtérőkre az alvó.
Ó, sárral, férgekkel teli hajzatuk hogy meredez,
amint köztük ezüstös lába botorkál,
s ők a kopár termekből holtan lépnek elő.
Ó, ti zsoltárok éjjeli tűz-zivatarban,
midőn a szelíd szemeket csalánnal csapdosták a cselédek,
üres sír fele ámuldozva behajlik
a gyermeki bodzavirág.
Sárgult holdak gurulnak halkan
a jövevény lázas leple fölött,
míg az a tél csendjére figyel.
Magasztos végzet mereng a Kidron árján,
hol egy szelíd teremtmény, a cédrus
virágzik az Atya kék szemöldök-íve alatt,
juhász tereli nyáját éj-legelőkön.
Vagy álom-szülte kiáltások,
ha az emberhez érc-angyal közelít a ligetben,
és a szent húsát izzó rostély szenesíti.
A sárkunyhók körül indázó bíbor szőlővenyigék,
sárga kalász csengő kötege,
méhek zümmje, darvak repülése.
Este sziklaösvényeken találkoznak a feltámadottak.
Fekete víztükör veri vissza a leprások képét;
vagy sárfoltos köpenyük tárják ki sírva
a balzsamos szélnek, mely a rőtes domb felöl árad.
Karcsú cselédek osonnak az éjjeli utcán tétova lépttel,
felkeresni pásztor-szeretőjük.
Szombaton este a kunyhókból lágy ének szava hallik.
Hadd éljen a dalban az ifjú,
a tébolya is, ősz szemöldje, halála,
az elnyugodotté, ki kéken nyitja szemét.
Ó, e viszontlátás milyen szomorú.
Őrültség lépcsői fekete szobákban,
vének árnya nyitott ajtó alatt,
midőn Helian lelke rózsaszínű tükörben nézi magát,
hó és lepra pereg le az arcán.
A falakon a csillagok kihúnytak,
s a fény-rajzolta fehér figurák is.
A szőnyegből sírok csontváza mered ki,
ócska keresztek csöndje a dombon,
édes tömjénillat bíbor éjjeli szélben.
Ó, ti megtört szemek fekete odvakban,
hol sötétebb végzetén szelíd elborulásban
magányosan tűnődik az utód,
kék szemhéját borítja rá a csöndes Isten.
[fordította Erdélyi Z. János]
2011. szeptember 29., csütörtök
Marsall László: Ha hihetném
meglehet, rád várnék magam is,
vagy csak a rád-várás nem szűnését várnám,
és nem: hamar-elmúlását
még-meg-nem-jöttödig.
Ha tudnám, hogy most mást vársz,
meglehet mást várnék magam is,
vagy csak a rád-nem-várás nem szűnését várnám,
és nem: hamar-elmúlását
talán váratlan megérkeztedig.
*
forgolódsz ágyadon,
most hiányodat ölelném át én is
– hiányaként kétegy-hiányunknak –,
oly szorosan,
hogy hátad hiányán karkeresztöltéssel
már magamat is,
oly szorosan,
hogy hiányomat karátöltve, helyetted
a hiányomat ölelném át újra.
2011. szeptember 20., kedd
Charles Bukowski: Vers 43. születésnapomra
végzem majd egyedül
cigaretta és bor nélkül -
csak egy villanyégő
és egy pocak
őszülő halánték
és némi elégedettség
hogy van tető a fejem a felett.
...reggelente mindenki
elhagyja a házat
rohan dolgozni:
bírók, favágók, vízvezetékszerelők,
orvosok,
újságkihordók, rendőrök,
borbélyok, autómosók,
fogorvosok, virágárusok,
pincérnők, szakácsok,
taxisofőrök...
te pedig a fal felé fordulsz
hogy a nap inkább
a derekad melegítse
és ne süssön
a szemedbe
[fordította Fenyvesi Ottó]
2011. szeptember 12., hétfő
Liu Jü-Hszi: Lány a kertben
a kertbe. Frissen sarjadt nárciszbimbókat számol.
Fejénél szitakötő köröz s rezgeti selymes
szárnyát. A lány borostyán hajtűjébe szerelmes.
[fordította Faludy György]
2011. szeptember 10., szombat
Rába György: Angyalföld 1930
a kéményfüstöt mint sipkát dobálja,
s a nyugtalan lélek földindulása
ünneppé gyűr föl minden szögletet.
Ráncokba szaladt három emelet,
szemközt rozsdás bádog-viskó, szabályos.
Körötte napraforgók alabárdja.
Aztán egy cirkuszkocsi mályva
kalandja két lépésre. Kérges
tenyérbe hajtja orcáját a város.
Mert ez is elvégeztetett.
Vigyázz!
Ne moccanj,
te bugris, ott a sorban!
Csak nyakigláb távíróoszlopok
inalnak innen fejtetlen jövőbe.
Patkócsattogás tépi föl
a vasalatlan hajnali csöndet,
meleg kenyerek alatt
növendék ember C betűje görnyed,
s a világosság fortissimójában
cipészkalapács, porolófa,
üllőcsengés és sziréna
egy zárt kapun dörömböl:
hová jut itt az ember?
Fazékban bólong a poros leander.
Este
a konyhából kiömlő
fény a folyosó rácsára könyöklő
apák alakját bronzba önti,
s az ívlámpák alatt vonulnak
elrévült jegyesek
az apátlan darúkig,
és kétségbeesett
árnyuk a falra úszik.
Egy hanglemez szirmát az éjbe veszti,
s a dalt nem tudják ők se befejezni.
A gyógyszertár s a mészárszék között
éjente kilenc
mozdony dübörög,
csillagközi teherrel a szerelvény
messzi rendeltetésű, –
szemaforként villanunk sínek mentén,
s kordét, gyalog sorsokat a sorompó
összefog, mint a fésű.
2011. szeptember 8., csütörtök
Csoóri Sándor: Nekem most elég, hogy süt a nap
A nyár agyagedényéről lepattognak a virágok.
Nekem most elég, hogy a fák mozdulatain túl
a mozdulatlan hegyekig látok.
Tökéletes a messzeség és a magasság,
mint a tenger vagy mint egy viharzó női test:
szemem vonzáskörében itt remegnek
s bizonytalanságukkal boldogítanak.
Nekem most elég, hogy süt a Nap.
Látom az elhagyott folyókat; keresik egymást,
látom az arcod a délutáni álom tenyerében
s a babafejű rózsák körmenetét körülötted.
Nem akarok semmire emlékezni,
csak arra, ami ezután lesz, ami ezután lehet.
Fejet hajtok jövendő létem előtt,
mert az még nem én vagyok, az még a mindenség maga.
Nekem most elég, hogy süt a Nap,
hogy érezhetem az érzéketlen kövek melegét is –
Érlelem magamban a csodálkozást számotokra,
hogy annak örömét hagyjam rátok a koponyám helyett.
2011. szeptember 7., szerda
Pilinszky János: Egy arckép alá
Tágasságával, mélységeivel
a néma tenger arcomba világít.
Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben.
Öreg vagyok, lerombolt arcomon
csupán a víz ijesztő pusztasága.
A szürkület gránitpora. Csupán
a pórusok brutális csipkefátyla!
Hullámverés. Aztán a puha éj
boldogtalan zajai. Vak rovar,
magam vagyok a rámsötétedő,
a világárva papundekliban.
És egyedűl a feneketlen ágyban.
És egyedül a párnáim között.
Magam vagyok az örökös magányban.
Akár a víz. Akár az anyaföld.
2011. szeptember 4., vasárnap
Kormos István: Luca napra egy korty ital
számig a húsvéti ige,
fázva csipognak rímeim,
mint nyájban hétnapos csibe.
Kétlábú ló: szekeret húztam,
csikart az éhség eleget,
hajamba részeg szöcske fészkelt,
kövéccsel vertem az eget.
Lányokat szemmel csöcsörésztem,
ahogy az ünneplő baka,
mit bántam, ha nyakamba hullt
a tél szikrázó csillaga.
Táncoltatott úr s janicsár,
azaz csak táncoltatott volna:
hazám Normandia s Bretagne,
s főképp Moson, Baranya, Tolna.
Csináltam Anna gyereket,
ne mondják, hogy fajom kihal,
Luca napra is gőzölög
orrom előtt egy korty ital.
Hasig tengerbe gázolok,
vagy más vizekbe lazacért,
értem keresztet hányjatok,
ha kópélelkem hazatért.
2011. szeptember 3., szombat
Kassák Lajos: 0 x 0 = 0
Éjjel nappal
ijedt fekete lovakon ügetünk a koponyánkban
s néha föl szeretnénk ordítani a kínjainkat de fogaink között
szétporladnak a hangok
Ó együgyű állatok lovak szamarak és ti borjadzó
tehenek a jószagú istállókban Halleluja
Öntsétek felénk szemetek meleg szomorúságát
Kioldhatatlan tüzek lobognak a mellünkben és rémülten számoljuk
hogy homlokunk alatt befordulnak a tükrök
Gondoljátok meg a halál tenyerén feküdni reggeltől estig és estétől
reggelig
Vannak közöttünk akik még emlékezni tudnak a luftballonfejü
emberekre de ezek naponta
lezuhannak egy láthatatlan toronyból
Vágyaink előtt az útak ketté fűrészelik önmagukat
Gyerekeink kiáltása láncot csörömpöl az éjszakában
Csak hajnalban a sárga madarak hoznak némi enyhülést
Egyenesen a napból szakadnak hozzánk zengő aranylapokban
és fényességet énekelnek
fölöttünk
Őket nem emészti föl a csönd
Szeretetmeleg uszállyal röpülnek ide oda ők élnek és bizseregnek
az elesett világ fölött
Mialatt valaki itt vörös szökőkutat hörög a feje köré s mi szörnyű
bádogpofával fujtatunk a
plafon alá mert minden hiába
mi tudjuk már az orvosok is csak pápaszemes fajankók ezen a csillagon.
Wiedner Krankenhaus, 1920
2011. augusztus 25., csütörtök
Georg Trakl: Foszló falnál...
nyelt el az éjjel,
gyermek-csontváz tapogatózik a részeg
árnyékában, szétzúzott nevetés
a borban, izzó bánat,
lelki kín - kő némítja el
az angyal kék hangját
az alvó fülében. Megroskadt fény.
[fordította Erdélyi Z. János]
2011. augusztus 22., hétfő
Kálnoky László: "Etűdök gépzongorára"
Hódolatul Anton Csehov szellemének
1
az értelmetlen kacatok.
A fürdőszoba polcán
szájvíz, használt púderpamacs.
A szalonban, a karosszékben szundikáló
középkorú férfi álombeli
vonaton épp nászútra indul
fiatal hitvesével.
De ébredés után nem vált jegyet
sem nővel, sem vonatra.
2
maradt kétujjnyi vodkát,
még helyre igazítom
koszos nyakkendőmet, amit
nem kifogásolnak a hölgyek
és urak, akik rám ügyet se vetnek.
Nem is kell hát bocsánatot
kérnem, hogy mint egyszerű iskolamester,
körükbe tolakodtam.
3
Nem voltam jó tanuló,
sajnos, még közepes sem.
Körülbelül húsz-harminc mondatot
tudok betéve, azt váltogatom
alkalomszerűen, essék szó
akár szerelemről, akár politikáról,
irodalomról és zenéről,
akár a jövő évi termés
kilátásairól vagy másegyébről.
4
A füvek és a gyomok élnek,
én csupán létezem.
Elüldögélek az állomás
várótermében, ámbátor tudom,
erre nem jár már a vonat.
A por-lepte ablakon át
feketedő vakvágányokra látni.
5
repedt kérgét. Borostás arcomat
egy buckához szorítom.
Megmérettem és keveset
nyomtam a latban.
Talán a mérleg volt hibás.
Talán magam, hibát hibára halmozó.
6
s hallgatnak kézimunka közben.
Egyik megszólal, csak hogy mondjon valamit.
Húguk frissen beperdül,
tervei vannak és reményei.
El is hadarja mindet.
Nővérei bólogatnak.
Tudják, hogy elmúlnak az évek.
Ez az üde leány is
úgy ül közöttük, nem is oly sokára,
ahogyan ők ülnek évek óta.
Az ő kezében is olló és gombolyag lesz,
s ha elvágja a pamutszálat, nem életfonalat
metsz el, csak saját életüknek
egy-egy légyzümmögéses, szürke percét.
7
a gépzongora, a század csodája,
a fővárosi élet hírnöke.
Zápor zuhog, de nincs fölötte ponyva.
Jövő nyárra lehangolódik
a hangszer, egy ízben még üzennek
a zongorahangolónak, aki nem jön.
Másodszor nem küldenek érte.
Két-három év, és megeszi
a rekedt húrokat a rozsda.
2011. augusztus 17., szerda
Yvan Goll: Hiób
I.
Holdfejsze
Hatolj velőmbe
Hogy cédrusom
Eltorlaszolja holnap
Útját a tüzes paripáknak
Vérem elaggott oroszlánjai
Hiába sírnak gazellák után
Fejemben féregrágta csontok
Korhadnak
Foszforeszkálva
Függ melkasomban
Az idegen szív
II.
Megőszült mész eméssz el
Marj szét fiatal só
Boldogság a halál
És mégis táplál
A jódtól csillogó
Holttenger hala
Fekélyeimben
A halál tavaszának
Rózsáit ápolom
Hetven leégett csűr!
Hét elpusztult fiú!
Nyomorúság netovábbja!
Mint az utolsó olajfa
Az ázsiai pusztában
Csontvázam úgy mered
Mivégre élek mégis?
Hogy bizonyítsalak tenmagad előtt
Bizonytalan Isten
III.
Úgy mondod az utolsó olajfa?
De hisz aranysárga olaj
Csorog ágaimon
Mik áldani tanultak
Szemem üvegházában
A forróégövi nap érik
Gyökérlábam márványba mélyed
Halljad Izrael
Vagyok a tíz kenyér fája
Vagyok a lángbetűkkel írott
Tüzes könyv
Vagyok a háromágú gyertyatartó
Hol a szivárványos tekintetű
Madarak lakoznak
[fordította Kálnoky László]
2011. augusztus 15., hétfő
T. S. Eliot: Előjátékok
I.
Marhasültszagú téli est
terjeng az átjárókban. Épp
hat óra.
Füstölgő napok csonkja ég.
Most gyors záporban elmerül
lábad körül
az üres telken eldobott
újság s lehullt lomb szennyesen;
eső kopog
törött zsalun, kéményfejen;
az utcasarkon elhagyott
konflisló páráll, dobrokol.
S ekkor kigyúl a lámpasor.
II.
A reggelt poshadt árpalé
szaga ébresztgeti
a fűrészporos út felől,
hol kávémérések felé
ezernyi sáros láb tolong.
Idézve jelmezek sorát,
miket az idő visel,
a sok-sok kézre gondolunk,
mely most albérleti szobák
kopott redőnyét húzza fel.
III.
Földre dobtad a takarót,
hanyatt feküdtél, és figyelted
féléberen, hogy az éj kibontja
az undorító képeket,
melyekből összeállt a lelked,
s mik felszálltak a plafonra.
S hogy fölébredt a világ,
és a fény besurrant a redőnyön,
s verebek csipogtak a tetőkön,
utca-látomást láttál magad,
melyet az utca föl se foghat;
ágy szélén ültél ezalatt, hol
kiszedted a papírt hajadból,
vagy éppen sárga talpadat
két szurtos tenyeredbe fogtad.
IV.
Lelke kinyúlt az égen át,
mely egy háztömb mögött fakul,
vagy négy, öt és hat óra tájt
lábak tapossák konokul;
vaskos ujjak tömnek pipát;
esti lapok és bizonyos
tények felől biztos szemek;
egy sötétedő utca lelke
vágyik a világért felelni.
Ábrándok fonódnak valamennyi
képre, s megindítanak:
valami végtelen jó jut eszembe,
aminél nincs fájdalmasabb.
Kacagj, s töröld meg a szád előbb;
a keringő bolygók vén banyák,
üres telken szednek tüzelőt.
[fordította Kálnoky László]
2011. augusztus 14., vasárnap
Tolnai Ottó: ettünk tatárt
a flamingónak éppen olyan émelyítő színe van
mint a nagymama békebeli kombinéjának
áztattam magam a gellértben soká
egy sárga vizet okádó indigóoroszlán alatt
a hősök terén beszélgettem a vezérekkel
olyan felemelő lett volna ha valaki felemel hozzájuk
és sorban megkopogtathatom a bronzormányukat
a népstadionban láttuk a görögök vereségét
és az egyik antikváriumban megvettem végre
apa kedvenc gyerekkori könyvét a tizenötéves kapitányt
aztán meg ettünk tatárt
ez a divatos kaja most a pesti srácok között
2011. június 24., péntek
Határ Győző: Gnózis
sókon fonódott az elvékonyodó ondószál
és aláperegtek a lények a permetező ikraesőben és
leestek a gyíkok a csíkok a vízicsiklók és ellebegett
a csikóhal-csatasor
és nyiladoztak az ajakhalak és tátogtak a farkasha-
lak és világítottak a kantárhalak és ütöttek a sajgató-
halak és kiábrázolódtak a mindenféle víz-alatt-bók-
lászó bálványok szájjal előre a fenséges-förtelmes to-
longásban
és fellökte teremtményeit a lények morgó forgója
a sárga sárvulkánok forró vidékén és dobódott lelkes
vassarkantyú és lökődött lelkes sziklagurulantyú
vese-pát korund-zúza horzsa-gyomor és minden
siserák függeszkedő szemükkel fél-előre és az apoka-
tasztázis pantón iránt
és feliramkalimpált a gránátbumeráng lelkes lénye
és visszaesett és fellámpakalimpált a bombaziliszkusz
lelkes fénye és visszalebegett és felhármatszikrázott a
világítóféreg lelkes párája és visszahanyatlott és el-
apadtanak és alámentek a lénytelenítő maróval-pe-
zsegő tekenőjén és eltűntenek a maróban
és ment az emberlény mozdulatlan és nem moz-
dult a hátára fordított
és bezáródott vele a zsilip és beékelődött a véle
tengerző maró nyákban holott a halotti kopoltyú
véle leveleg
bölcsen és mulyán a gyász maflái mellétették a
gyász öreg tudományát kinek kövérjével eltelvék a
gyász minden fő mamlaszai és nyírettyű-kerekével
megkordították a gyász orgonákulumát
és felfeszegeték a száját és belekopácsolták amaz
Elő-Lény minden csicsergő dícséretét ki a lényszerző
de ő maga nem
és megállt a Corpus Hermeticum az ő garatján és
intelmes énekkel megabajogta a boldog bulldogok
kara de ő maga nem - és megrekedt az Oracula
Chaldaica az ő rágóján és töves mondatokkal táro-
gatta a kürti károgók kara de ő maga nem
hogy ő is felindulván elinduljon a távíróhuzalok
iramzuhanásán a tengelicével és a cinkével az apo-
katasztázis pantón iránt és hol a vég széle megfes-
lik belezubogjon szemébe-fülébe a döglésből meg-
éledő pleromatikus és olyigen nagyságos értesülés
kit csak a mamlaszi beavatott harmadik haja hajaz
de ő maga nem
és felforrósodik a szárazlég az emberlény utolsó
kamaráján hol a rostély pogácsasütője belesüti a há-
tára fordított utolsó bélyegér és a halotti kopoltyú
felleveleg
és aki eddig néki a fonák arcát mutatta és akinek ő
is miaculum miaculorum minden molekulájával oly
eljajgathatatlan meztelen: a tűzelem megemelkedik
vele hogy különbolyhozott minden pernyéjével fel-
vöröslőn t ú l l á s s o n ameddig ember imádása
elér: a szolgalegény istenen kinek szolgalakása a
Hold te alantas demiurgoszodon föld népe túlon
túlra a plerómában lakozóra rá egyenest
de ő nem
és hulltak a lények és esőztek; és nagyon-nagy or-
sókon fonódott az elvékonyodó ondószál
2011. június 21., kedd
Petri György: Horatiusnak rossz napja van
Tartsanak el, és hízelegjenek,
de ugyanakkor hagyjanak békén,
küldjenek pénzt postán.
Azt is unom, hogy hízelegjenek.
Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán,
amit én majd véletlenül megtalálok.
Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,
hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam
valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél.
Irassák rám a házukat, és haljanak meg.
Kassák Lajos: Két fűszállal a kezemben
kérdezem magamtól és elindulok
bizonytalan léptekkel mint a vakok.
Örvénylik az idő
hullámzik a tér
s íme a megsebzett fák
kiégett házak romjai közt
merre és hová menjek most.
Ki rabolta el a sikátorok kulcsát
hogy bezárja felettük az ég kapuját
tengernyi kék lepedőt mutassatok
a hold fénylő szarvát legalább.
A hajnal pirkadását keresem
a szelíd rózsaszínű flamingót
aki ott vergődik vérbefagyottan
az éjszaka mancsai alatt.
Ki tépte le hajdani szép városunk díszeit
ki átkozta el az erdőket tengereket
a sivatag pálmaligeteit ahol
az álmok rózsái illatoznak anyaszült meztelen.
Hunyt szemeimmel látom mindezt
és érzékletesen tapintom mint a valóság homokját
a csókot amivel annyi asszony megajándékozott.
Mégis egyedül lépkedek egy korhadt falépcsőn
hallom saját csontjaim nyikordulását
keserű szagokat hoz felém a szél
tépett vitorlákkal érkezik
tarka repülőhalak kiséretében
és nagy zenebonával mint aki
tömény alkoholtól részeg.
Csörömpöli és dudálja hogy ki vagyok én
félreismerve lényem üvegét jellemem acélját.
Baráttalannak és rokontalannak mond engem a szél.
Havas viharokat zúdít rám hogy hulljak el
s ha elpusztultam ördögfiókák táncát lejti sírom felett
nem is sejtve a csodát amely a valóságnál igazabb
nem is sejtve hogy a halhatatlanság angyala
kézenfogva vezet át a zöld vesszőből font hídon
mely a születést összeköti a halállal
hogy az azúr kék vizében mossuk ki szennyesünk.
Mozart Requiemjét hallgatom éppen
és galambok keringenek szobám négy fala közt.
Szentlélek hószín madarai
ti nem lesztek hozzám hűtlenek soha
arany csőrötök felhasítja a titok burkát
s a jóság szeme könnybelábad az örömtől.
Világunk minden terheivel a vállamon
csak járom a rozoga falépcsőt most már körbe-körbe
nem haldokolhat senki
hogy én bele ne haljak a meggyötört párnán
nem születhet meg senki
hogy az ő fényeiben én is újjá ne szülessek.
Ó madarak mindenféle madarak
amint tojásaitokat költitek a csönd burája alatt
farkasok amint sovány árnyéktokat vonszoljátok
télidők súlyos fejszéi és kifent kardjai közt
halászok akik átszűritek a mélykék óceánokat
s a Gondviselés jeleit látjátok a távolban
kurvák és apácák akik más más éhséggel és szomjúsággal
bogozzátok a kegyetlen szerelem csomóit mindhiába.
Egyetlen túlfeszített húron pendül az életünk
hiába szólnak Mozart kürtjei
mintha a Paradicsom kapui végülis kinyílnának.
A gyötrődés foglyai vagyunk s hogyan nyilhatnának meg a kapuk
ahol a szív hallgat s az agy még mélyebben hallgat
egy strucc vagy egy béka feneke alatt.
Csak befelé tudunk kérdezni
és nincs válaszunk nincsen.
Egyetlen örömöm hogy emlékszem az időre
mikor először hallottam meg a holt tárgyak sugallatát
mikor a karácsonyfenyő ága először változott
lángoló ecsetté a kezemben.
Micsoda idő volt ez s micsoda emlékek
álarcában tér hozzám vissza
százujjú kezét a vállamra teszi
és kérdez.
Nem tudok felelni.
Egy vagyok én a templom egerei közül
baráttalan és rokontalan ahogyan a szél mondja.
Hajdani szép városunk romjai közt bolyongok
a rozoga falépcsőn föl-le
föl-le
gyakorta érintve a horizont szélét
ahol a napgyümölcs magja izzik fel vörösen
s a lenge fény járja hajnali táncát
a láthatatlan kötélen
mely ég és föld között feszül.
A szél pedig dudálja és csörömpöli hazugul
hogy ki vagyok én miközben bemocskolja
lényem üvegét jellemem acélját.
2011. június 7., kedd
Weöres Sándor: Nem élni könnyebb
csak az fél, kinek forró az ere.
Még egy percünk se szűz az elmulástól,
a halál élő nyaka-kötele.
Megérint egy változatlan világról
pár kóbor sejtelem igézete:
mint mérnénk föl: valóság, vagy mese?
lehet-e kévét kötni napsugárból?
Nem élni könnyebb. S a szabadulástól
hogy fél, ki öl-zabál és kínba görnyed
s mint szélmalom, buzgón leget lapátol!
A fürdőben mennyi víg test ficánkol:
száz év, és óceánban tündökölnek.
Meghalni nem könnyű. Nem élni könnyebb.